Eljegyzés

Akkor már negyedik éve volt, hogy a II. Világháború befejeződött, és egy esztendeje ismét magyar földön tartózkodhatott végre. Otthon. 48 - ról felhízva 61 kilóra. Abban a városban élt, ahonnan hét évvel előbb bevonult letöltenie az előszabott három esztendő katonaságot. Az, hogy rosszkor született, - mármint történelmileg, - talán arra nem is gondolt. Lassan, de kezdett minden téren visszatérni az életnek nevezett mindennapokba. 31 évesen nősülni kellene, meg a testvérei, ismerősei, és mindenki a környezetében ezt tanácsolta. Érezte ezt ő is valahol talán. Családot kellene alapítania. Sajátot.

Szintén abban a megyében egy vasutas lány, ugyanazon esztendőben, már a hatodik kérőjének adott kosarat. Pistát szerette. Ahhoz meg nem mehetett. Kevés volt a hozománya. Pista szüleinek más kellett. Pistának meg beleszólása se volt a saját jövőjébe. Így lett a szerelmük beteljesületlen, hatévi udvarlás után. Pistának nősülnie kellett. Szülei döntöttek. Bálint, - az egyik kérő - könyörgött neki órákon át:
- Apám rám íratja a nyolc holdat, amint megnősülök. Egy határozott vízszintes fejmozdulat volt a válasz, majd hozzá egy lehajtott fej, és egy vérző szív. A vasutas lány csak varrt, s talán valami csodára várt. Hallgatta a bántó szavakat:
- Meglásd! Harmincévesen vénlány maradsz !

Az élet úgy hozta, hogy összeismertették a jóakarók őket. Véletlen volt? Ki tudja azt ma már, - hiszen mindez a múlt században, - pontosabban 1949. őszén történt.
December elején az eljegyzés megtartására készülődtek, összekötvén azt a disznóvágással. Olyan negyvenen is voltak a férfi részéről. Hatalmas lábasok, fazekak, üstök, telis-tele finomabbnál finomabb falatokkal. Estére minden a helyén volt. Kivéve a menyasszony. A menyasszony nem érkezett meg. Ő sehol. Vigasztalták a testvérek a vőlegényt, ahogy tudták, csitították a kialakult helyzet emelt fővel való kezelésére. Bár legbelül soha nem bocsájtották meg a menyasszony távolmaradását. Szégyenként élték meg bátyjuk bánatát. Biztos is, hogy bánatos volt, mert a vonat alá akarta vetni magát. Szerencsére a józan ész győzött, és kivárta a magyarázatot a leány részéről, mely a rákövetkező napokban meg is érkezett. Miután egyik húga felkereste, - látta, hogy fekszik, gyengén és sápadtan. Havibaja ágynak döntötte.
Tulajdonképpen ezt soha nem tudtam, míg élt Édesapám. Olyan jó tíz évvel a halála után mesélte el először Anyu. Aztán az egyik nagynéném is, akivel Anyu tudta nélkül asztalhoz ültem. A mai napig hallgatok erről. Mármint, hogy szóba álltam egyáltalán Terka nénivel. Ő diktálta le nekem az egyik nyáron a családfát is, tőle tudom, hogy mama, - aki 42-ben meghalt, a helyi újság lehozta a hírt. A gyászjelentést, a szokásos szavak után így fejeződött be..." Tíz árvát hagyott maga után." Mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok. Még ma is. No, meg a nászajándék! A mama szülei, azaz a dédszüleim, lányuknak egy éttermet ajándékoztak a ligetben. S mindez történt 1917-ben. Sok mindent megtudtam akkor. S volt olyan is, amit jobb lett volna soha. Már mindegy. Emlékszem, amint diktálja nekem a neveket, amikor Sándor bácsihoz érünk, mondja, hogy a második felesége Ilonka néni volt. Majd körmölök, jegyzem minden szavát. Halad. Mondja a következőt.
- Hoppá! - Ha második felesége volt, akkor lennie kellett elsőnek is. - említem meg Terka nénémnek.
- Őt nem vesszük bele! - mondta sokkal határozottabban, mint bármikor is előtte szólt.
- Miért nem? - kérdezem ártatlan hangnemben, mert fontos volt a hanglejtésem, hiszen, ha most nem osztja meg velem a nagy titkot, akkor a sírba viszi magával örökre. Én meg azt már nagyon nem szerettem volna! Folyamatosan és ingerülten, mintha tegnap történt volna minden, csak mondta, mondta...
- Képzeld el! Amikor elváltak ez a piszkos, sehonnai, ágról szakajtott, lusta, trehány, némber nőszemély elvitte a két disznót is.
- De szült neki két gyereket, az unokatestvéreimet. - mentegetem ismeretlenül, no meg, hogy levegőt tudjon venni, mert láttam a kis arcán, felbosszantotta magát rendesen. Semmi más érvet ellene felhozni nem tudott, csak a két disznót. Még szerencse, hogy megkérdeztem végre:
- Terka néném! Tulajdonképpen mennyi disznójuk volt Sándor bácsiéknak? Jött is a válasz azonnal, és utána nagy csend lett, egy pillanatig.
- Négy.
- Főzök egy teát. Tetszik kérni? - törtem meg a hallgatást, ha már én okoztam a feszültséget. Majd utána folytattuk a családfát. Ő mondta, én írtam. Azóta sokat gondolok rá. Tőle többet megtudtam azokban a napokban Édesapám gyermekkoráról, mint valaha is előzőleg.
Kicsit eltértem ismét, de visszakanyarodok az eredeti eseményekhez. Szóval ilyen volt az én szüleim eljegyzése. Ennek a magázódva induló szövetségnek vagyok én az ötödik porontya. Mondom is, a mai napig az öcsémnek:
- Rohadt nagy szerencséd van, hogy nem lettem fiú. Akkor te ma sehol se lennél!
Ugyan is Édesapám szeretett volna mindig egy fiút. Hát hatodszorra sikerült is nekik. Sajnos halva született. ( Az egy másik történet lehetne.) Utána született meg az öcsém, az egy szem fiú a családban. A "szégyen" meg csak folytatódott, majd 1993-ban kicsúcsosodott. Akkor özvegyen élt Anyu már, és egyik alkalommal, amikor mentem éppen haza, csak ezt hajtogatta:
- Ezt a szégyent! Ezt a szégyent!
Majd többszöri unszolásomra folytatta csak. Megmutatott egy képeslapot, melyet hetekkel előbb hozott a postáslegény. Neki volt címezve a leánykori nevén. Az üzenet mindössze ennyi volt.
"Emlékeztetlek Marikám, hogy ma van ötven éve annak, hogy hazakísérhettelek. Szeretettel és tisztelettel gondol rád: Pista"
Apám akkor volt éppen 15 éve halott már.
Közben eszembe jutott még a ház is. A ház, ahová születtem, ahol éltem rövid ideig. Apám szeretett volna az Anyuék háza előtt lévő portára építeni. Ám mama, Anyukám édesanyja, ezt röviden lerendezte a vőjével :
- Mindenkinek elér a keze a seggéig, kapaszkodjon abba!
Három utcával arrébb megvették a szüleim a portát egy idegentől. Anyám kölcsönkért 300 Ft-ot. Csak így lett meg az ezer forint, amit adni kellett érte. Félévre kapta a kölcsönt, ám kettő hónap alatt visszafizette. Majd a hitelező többször felhívta rá a figyelmét, hogy máskor is, meg bármikor és szívesen. De soha többé nem vette igénybe. Inkább örökké kuporgatott. Apám munka után átöltözött és vetette a vályogot. Hamarosan fel is épült az első és utólsó kis közös fészkük, a földes szobával.
Jézusom! Ennek már hatvan éve...
Azt tudom, megtanítottak valamire, amire oly sokan nem képesek. Nekem megadatott. Embernek maradni, minden körülmények között, ami sokszor olyan nehéz. Én azt gondolom ma, szüleim a maguk módján, de szerették egymást. Hiszen egymás mellé szegődtek élni az életüket.
A fotó 1950-ben készült. Az egész Földön hat ember él, aki azt mondhatja erre a képre:
- Ők a mi szüleink.

Isten véled...

Azon a nyáron énekelte Aradszky a táncdalfesztiválon a Piroskámat. Erre tisztán emlékszem.
"Isten véled édes Piroskám,
Van még rajtad kívül csinos lány,
Lennék én még nálad divatban,
És ha nem hát akkor mond, mi van?!"
Nagyon rég történt, amire most visszaemlékezem. Akkor már rég nem volt meg a hentesüzletünk. Anyám három fenyőt ültetett a lebontásra ítélt kis épület helyére. Mementóként? Olyan méteresek se voltak akkor még a fák. Megvolt viszont az a nagy vasoszlopos állvány, amikre Édesapám felhúzta a levágásra ítélt állatokat. Nem arra a célra lett használva, mint az készült. De működött jó pár esztendeig még utána is. A házkörül fellelhető deszkákból és egy ormótlan vastag kutyaláncból, eszkábált nekünk lányoknak egy nagy-nagy hintát. Nem mindenki fért rá egyszerre? Dehogy is nem! Mi lányok mindenre leltünk megoldást, amit kieszeltünk. Kicsi lévén, a legkisebb lévén, általában ülnöm kellett. Mellém telepedett Zs, mert ő alkatilag nem rendelkezett terebélyes popsival. R folyton állt, nyomta a lábával a fenekem, de neki állni kellett, mert ugra-bugra lévén, annyi ideig nem is tudott volna ülni. E a másik oldalon állt, Zs mögött. Tényleg! Egyszer majd megkérdezem tőle, hogy neki is nyomta E lába a popsiját? G a rangidős középről parancsolt. Kimagaslott termetével R és E közül. Naná! Ő volt a főnök örökké. Előtte talán soha nem is volt hintánk se még. Nem volt nap, hogy ne nyúztuk volna az új játékszerünk. Olyanra vágytam volna nagyon, hogy egyedül ülök csak rajta. Csak egyedül én. Azt hiszem soha nem sikerült. De buta vagyok! Most jut eszembe, hogy az nem is lett volna lehetséges. Hiszen nem ért le a lábam. Ugyan hogyan löktem volna be magam? Himbálózás nélkül meg mit ért volna az egész? Csak felmászni valamire és bitorolni? Jó az így, ahogy volt. Együtt. Egyik délután, - akkor már napok óta nem esett az eső, - porzott alattuk a föld. Jól ki volt taposva a hinta alatt. Fű nem nőhetett, hiszen öt pár piciny láb gondoskodott róla. Szóval a megszokott elrendezésben fent vagyunk a hintán és piszkáljuk egymást, huncutkodunk a másikkal, csipkelődünk szokásosan, amikor a főnök, mármint G, kiadta a parancsot.
– Dalra fakadás!
Hozzátartozik mindehhez, hogy egyikünk sem járt zenetagozatos képzésre. Énekelni viszont szerettünk olykor. Hát énekeltünk is. Jó negyedóra sem telt belé, a kertfaros szomszédasszony, aki olyan ötven körüli éveiben járhatott akkor és hatalmas teste volt, mint később kiderült hangja is. Ránk ripakodott.
– Azt a neveletlen fajtátokat! Hát nem tudtok csendben játszani? Miért kell állandóan üvöltözni?
Nóta elhalkult. Megszűnt. Csend volt a kertben. Hamar jött ki Édesanyánk és kérdezte mi a baj? Mindig ránk nézett, ha tízpercnél tovább voltunk csendben. Azt mondta a nagydolgok véghezvitelére minimum 11 perc kell. Mi, jól nevelt lányok elpanaszoltuk mi történt, és nagyon szégyelltük magunkat az új szomszéd néni szavai miatt. Igen, az volt, új. Azon a héten költözött be a tanyáról. Özvegyasszonyként, négy fiúgyermek édesanyjaként. Nem jártunk szerencsével, a fiúkkal. Mamlasz volt mindegyik. Báááár! Tibort, a harmadikat, amikor elvitték katonának, nagyon csapta volna a szelet az egyik nővéremnek. Azt írta neki a seregből: "He! Zsuzsikám! Jobban szeretlek, mint a hazámat." Ezen röhögtünk hetekig. Édesapám megsemmisítette a levelet, mert azt mondta: ezért főbelövés járt volna az ő idejébe. Visszatérve a hintázásunkra elmondtunk mindent Anyunak, ahogy történt, és a drága felemelt hangon elkezdett bennünket védeni. Nem hozzánk beszélt, nem nekünk szólt, csak úgy, hangosan, mint aki magában beszél.
- Nem hallottam még olyanról, hogy síri csendben kellene játszani a gyerekeknek, akinek nem tetszik, költözzön ki a tanyára, és szóljon rá a kecskéjére, hogy akkor mekegjen, amikor az ő fülének épp kívánatos.
Naná, hogy a kijött a néni. Beszélgettek ilyen felnőtt nyelven számomra. Arra emlékszem csupán a társalgás úgy fejeződött be, hogy édesanyám javasolta nyugodtan költözzenek vissza ahonnan jöttek, mert mi csak éjjel szoktunk csendesen élni, amikor alszunk.
- Bár maradtam volna kint a tanyán!
Válaszolt szinte csak önmagának a szomszéd néni, és beletörődve visszavonulót fújva, bement a házába. Édesanyánk mindig és mindenkivel szemben örökké védett bennünket. Rá a mai napig számíthatunk. Ez olyan jó érzés. Legutóbb, amikor otthon jártam, a hinta helyén is megálltam. Végigjártam a kertet. Hiába nincs semmi se már úgy, mint volt valamikor, én akkor is emlékszem mindenre. Hiszen ez az én gyermekkorom volt. Mikor is? Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy még jóval előbb? Mindegy.

Nyári mulatságok...

Általában mindig hangosak voltunk. Na, jó! Nem általában. Mindig. Szinte mindig, mondhatnám örökké, kivéve persze, amikor aludtunk, - mint azt már említettem is. Egyszer, egy nyári napon, mert nálunk nyáron történtek az igazi események. Év közben, amikor iskolába jártunk, a tanulás lekötött bennünket. Kitöltötte szinte minden percünket. A nyár volt a szabadság, a nagybetűs történések ideje. Mezítláb kint az udvaron, az utcán, a faluban, a szántáson, a réten. Miénk volt minden, holott kinőtt, örökölt, foltos ruhákban jártunk. Ám tisztát vettünk minden reggel.
Jut eszembe, egy reggel iskolába menet, - az biztos is, hogy elsős voltam, - mert akkor még nem tudtam kiejteni az s betűt. Ma már nem is értem, miért nem tudtam? De arra emlékszem, hogy szégyelltem nagyon. Szóval kerestem a tálamat, hiszen a nyakamba szerettem volna tenni. Nővérem, akitől kérdeztem vajon merre lelem meg, egy tányért tolt az orrom alá. Szívem szerint a földhöz vágtam volna mérgembe a tányért, ám tudtam, amiért megdolgoztak mások, én azt csak úgy nem törhetem össze. Sírva mentem el aznap az iskolába. Arra a hülye sálra meg nem is emlékezem már, hogy milyen volt. Csak a nővérem arcára, meg a Tanító bácsira, aki hátraültetett olykor az osztályban, és míg a többieknek feladatot adott, addig csak velem foglalkozott. Másodikba már nem voltak gondjaim. Sálat hordok azóta is.
A nyár. Azok a régi szép nyarak! Kár, hogy nem tudom időpontilag már meghatározni, melyik nyáron pontosan mik történtek. A fagyis az állandó volt. A fagyis nyarak. Három nagy kereken gördülő fura jármű, mely csilingelt. Azóta sem láttam olyat. Édesanyám mindig kiszámította a semmiből, hogy nekünk arra fussa. Egy befőttesüvegbe tette a bácsi a sok gombócot, majd a konyhában az elosztásra került, hogy egységesen mindenkinek jusson, mind a hatunknak.

Anyám hazudott, amikor azt mondta, ő nem szereti a fagyit.
Sokat és sokszor hazudott Édesanyám.
A csirkecombra is azt mondta.
Akkor ezeket még nem tudtam, nem is sejtettem. Amikor anya lettem jómagam is, azon idő tájt kezdtem el megszeretni a szopogatós részeit a csirkének.

De nem is erről szerettem volna mesélni, hanem a nővéremről, aki az egyik nyáron utánozta a fagyis bácsit. Meleg volt már napok óta, és nem tudni miért ma sem, de a bácsi nem jött a falunkba. Erre a nővérem egy csengővel a kezébe végig futott a falun. Emlékszem, mi meg szétszóródva az utcákba majdnem meghaltunk a nevetéstől, amint jönnek ki a házakból, kezükben csörög a pénz, másikban a bögrék, üvegek. No meg a hangos szidalmak. Még este is nagyon sokat nevettünk ezen. Talán még másnap is. Életet leheltünk a faluba egy délutánra.
Viszont este nem volt szabad a szobában villanyoltás után hangoskodnunk. Tudtuk mi ezt, de sokszor megszegtük. Ilyenkor repült Édesapánk papucsa. Anyu roppant ügyesen megoldotta, amikor rájött, hogy Apunak ez kezd rossz szokásává válni. Eldobhatatlan papucsot vásárol neki. Olyan könnyű volt súlyra, hogy méterre se lehetett elhajítani. Most, így visszagondolva, Apám ügyes ember volt, - ma már tudom, - szándékosan nem is célzott soha.
Olyan nem volt, hogy reggel már határozottan tudtuk volna, mit játszunk aznap. Ám minden napra akadt valami, mi arról gondoskodtunk. Legidősebb nővérem, aki bent a városon tanult, és nem olyan szűk látókörű volt, mint mi, abban a zárt kis közösségben, na, az ő hatására, tanácsára, szépen befejeztük a gyártó által előállított új szandálunk. Hatalmas százas szeget ütöttünk bele, és tipegtünk. Végre! Nekünk is volt olyan tűsarkú cipőnk, mint amit sose láttunk még, de tudtuk, hogy van, létezik.
Majd egyik nap, - arra már nem emlékszem melyikünk, de én biztos is, hogy nem! - kitalálta valamelyik testvérem, - bújjunk el! Elbújtunk. Elbújtunk Anyu elől, de annyira sikeresen, még ebédre se mentünk be. Hallottuk mi a hangját, ahogy hív szokásosan, majd később sírva, és keres minket égen és földön. Ma sem értem mi vezérelt bennünket erre. Mi ott lapítottunk a püszkebokrok mögött némán. Délután, - ez már miattam volt, - megtört a síri csend. Pisilnem kellett. Azt mondták a többiek, lehet itt is. De nem mertem. Egyszer már próbáltam, és mindenem olyan lett. Kinevettek akkor érte.
Engem mindenért kinevettek, ha elsőre nem sikerült valami.
A szaloncukrot is megmutatták hogyan kell lopni a fáról karácsonykor, de azt nem, hogy milyen mozdulattal igazgatjuk vissza a papírt, hogy soha senki ne tudja meg kivette azt ki. Szóval a szükség kivezetett minket, azaz az én szükségem. A díszes társaság méltóztatott az önként vállalt fedezékből bevonulni a házba.
Anyu nagyon, nagyon-nagyon ritkán panaszkodott Apunak ránk. Aznap megtette. Jogosan. Ott a belső gangon akkor lecsatolta a szíját Édesapánk, és bármennyire is furcsa, de nem hagyott senkin nyomot a szíj. Csak arra emlékszem én kaptam a legtöbbet, mert bizonyos alkalmakkor nagyon előzékenyek voltak velem a nővéreim. Ez egy pont olyan alkalom volt a sok közül.
Az öcsémmel soha nem éreztettem a rangidősségem. Talán épp ezért. Soha nem adtam tovább, ami magamnak is fájt. Az első fizetésemből neki vettem egy karórát. Mutatta az időn kívül a dátumot is. Vajon őrzi még?

Oldal: emlékezések...
Írok, tehát vagyok... .. . - © 2008 - 2024 - ilcsi.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat