Ma, amikor felhívtál és dicsekedtem, hogy 48 órája nem zaklatlak, akkor tanácsoltad azt, hogy írjak naplót. Tessék! Itt van. Ez lesz az én naplóm.

Olyan tíz-tizennégy éve ismerem. Ott állt előttem tanácstalanul. Vártam, csak megszólal, a hallgatom Önt-re. De nem. Néz ki a fejéből csendesen. Várunk. Ketten hallgatunk már. Imádom ezeket a semmitmondó, értelmetlen perceket. Aztán csak kinyögi, hogy mit szeretne. Félig. Kérem, hogy segítsen, mert csak akkor tudok segíteni, ha segít. Elbizonytalanodik. Én még jobban, de igyekszem nem kimutatni. Négy percig tart, mire eldönti, hogy nyolcas lesz a tipli. Kérdezem, hogy mennyi az anyagvastagság? Hasznos hosszt, már évek óta nem merek. Mint egy titkot, úgy súgja meg. Már csak a csavar átmérőjéről kell meggyőznöm. Gondoltam én naiv. Hát nem a hosszába köt bele! Soha nem is akarom megérteni, hogy ilyenkor mi jár az agyában. Van neki? Biztos is. Nagy nehezen megszületik a dolog. Számlát kér. Szívesen írok. Meg kell is amúgy. Kis kezemmel. Szeretek írni. Szépen írok. Mások mondják. Szerintem olvashatóan. Mentegetőzöm mindig. Fejlécezéshez segítségét kérem. Felcsillan a szeme! Ez ismét nem tud valamit. Nem ám! Soha nem tudom előre ki, milyen névre íratja a számlát. Van persze, hogy igen. Diktálja. Beugrik a neve. Település tudtam, de mondja. Majd jön az utca. Batthyány u 12. Segítene.
- Le tudom írni köszönöm. - mondom csendesen. (Ezt se nézte ki belőlem? Feltételezi, hogy rosszul oldottam meg a dolgát, ezért megkérdezi a "kollégát". Vérnyomásom 200-ra szökik. Kikérem magamnak udvariasan. Meglepődik. Én csapni tudnék. Nem teszem. Nem tehetem. Addig beszélek, míg ő is érzi, hogy ezt nem kellett volna. Mosolyogva távozik. Előtte egy ócska viccet is elmesél még. Nevetek illendően. Még a humora is furcsa. Gondolom én. 960,- Ft-ot fizetett. Nem is érdekel semmi már, de undorító volt egy mozdulata, amikor kivette a köteget a zsebéből. Látod mennyim van - mozdulattal? Soha nem fogom tolerálni, ha valakinek csak pénze van... Reggel nyitok. Ismét kedvesen, mosolygósan. Vaj ki vágja belém az ... ?


Ma, amikor én hívtalak, és elárultam, hogy itt állok és az érett fügéket nézem, - csak nem tudom eldönteni levegyem-e? Majd lihegtem egyet és folytattam, hogy - jé, most meg a hűtő előtt állok és a tejben ázó pacalt látom "magamnak" mesélem, már nem neked.
Reggel ma is kedvesen, mosolygósan nyitottam, mint mindig és mindenkor szoktam. Szokásos teendőim után, jött az első, majd a második vásárló. Átlagos napom volt, így visszatekintve. Jöttek-mentek a férfiak. S jött egy hölgy. Kivételes, szinte kuriózumnak számító dolog ez nálam. Emlékszem, mikor először találkoztunk, én kérdeztem rá, hogy azonos-e az általam hitt személlyel? Láttam tudniillik a napilapban a fotóját, de egész apró kép volt. Bizonyos cikknél jelent meg időközönként. Beazonosítás megtörtént anno. Dr. X Y. Előre éreztem, hogy megizzaszt. Egy rüves-nyüves falvédőt rakna fel, azaz rakatna. A világ egyik legegyszerűbb dolga. Vesz a polgár egy megfelelő hosszúságú faárut, annak van egy anyagvastagsága. Majd eldönti a textíliát is. Vásárol hozzá pár tiplit és csavart, felrakja és kész. Ő nem. Léce még nincs, és nem igazán tudja, hogy milyen anyagot vegyen. Ahhoz, hogy én segítsek, tudnom kell a léc vastagságát. Ami még nincs is. Fél óráig tartott szinte, mire megértette, vagy belefáradt. Magam se tudom. Pénzforgalom nulla. Életemből eltelt viszont szűk fél óra. Tekintetemmel jeleztem a várakozó férfiak felé, hogy türelem, ne élvezkedjünk, a hölgy egyedi eset. Közöm nincs ehhez a típushoz. Miután elment, megemlítettem:
- Értékelni! Értékelni szerény személyem, mert kivételes személy vagyok!
- Maga a másik véglet!
Mondta az egyik és összenevettek. (Utálom, ha nem Önöznek, de ez van.) Ilyenkor szoktam azt érezni, hogy kedvem volna a következő férfit homlokon csókolni. Mármint egy ilyen hölgy után. De nem tettem még meg, és már nem is fogom. De nem ám! G jött utána, szokásosan nincs pénze, de vásárolna. Cetlizek. Felírom és használja a pénzem szerdáig. Ha ezt egyszer az OBI, vagy a Praktiker vagy bármely más cég is megtenné... VELEM. Mi lenne az? Kánaán? Talán.


47 forint 50 fillér. Nem mostanság történt, de mély nyomot hagyott bennem. Hiszen ma is felszakad még. R. Úr jött minap, és általa jutott eszembe ismét. Olyan hónapja se voltam még a boltban, amikor egy délelőtt férjem apja jött vásárolni.
Arra nem emlékszem, hogy mit vett, de onnantól van emlékképem, amikor én nem tudtam egy termék nevét megmondani.
- Nem lehetsz ilyen hülye? Hogy lehet így árulni, ha azt se tudod micsoda! - szól rám, nagyon gúnyos hangnemben. (Közel négyszáz kütyü-mütyü, vicik-vacak, izé-bizé herkentyű volt akkor még csak!) Arra sem emlékszem már mit feleltem. Vagy feleltem-e egyáltalán valamit? Nagyon nehezen álltam át. Előzőleg egészen mást dolgoztam. Megelőzőleg teljesen más területen. Váltottam mindig, ahogy a környezetem kívánta. Mit mondjak? Sírtam, miután elment. Rettenetesen fájt, hogy nem segítőszándékkal szólt. Rosszul esett. Törölgettem én a szemem, ahogy tudtam, de a következő vásárló csak észrevette, hogy nem olyan vagyok, mint szoktam. Ő volt R. Úr! Az én egyik kedves vásárlóm. Aki, látott előzőleg vagy hatszor, hétszer már?
- Mi a baj? Sírt talán?
Számomra ennyi elég is volt. Dőlt belőlem. Minden, ahogyan történt az imént. Szó szerint. (Ők ketten ismerték egymást, ezt csak később tudtam meg.) Miután meghallgatott, szép csendesen, semmi okító szándéktól nem vezérelve, elkezdett beszélni hozzám. Tanítani. Azóta tudom, hogy milyen a bevéső, beeresztő, rászegező bútorzár. Sajnos változott a szakma, mostanság leginkább a rászegezőst alkalmazzák. Kényelmes. Antik bútoroknál viszont csak a bevésőst szigorúan. Beeresztőst csak hengerzárbetétest visznek, azt is cseréhez. Amivel dolgozni kell, kicsit vésni, az már nem dívik. Összefonódik számomra a két ember, ég és földként. Idegen és rokon. Jó szándék és gonoszság. Milyen jó is, hogy nem vagyunk egyformák! Minap már visszaszóltam, erre tisztán emlékszem.
- Ugye nem akar oktatni?
Kiselőadását meggátoltam időben.
- Tudom, hogy az ajtókilincs négyzetvasa húzott acélból kell, hogy készüljön! Nézett is rendesen! Amúgy 47, 50 volt az ablak nyelvzár ára, mikor ez történt. Ma 185,- Ft-ba kerül. Ja, kérem. Változik az ár, az eladó, és az érzések is. Viszont hülye soha nem voltam.

Ma, amikor nyitva se vagyok, és hagylak pihenni, hiszen mindennap nem illik panaszkodni. Így átmegyek dicsekvésbe. Nem szoktam dicsekedni ám. Aki ismer, az tudja. Vagy legalább is szándékosan soha nem dicsekszem. Ez se minap történt, de megesett. Vagy nem? Egy nagyon kedves idős bácsi volt. Talán nyolcvan is lehetett. (Remélem él még! Hiszen olyan tíz éve történt.) Megkérdezte tőlem vásárlás közben, miért nem tartok nyolcas kerékpárküllőt? Férfiasan bevallottam, hogy lila gőzöm sincs arról, hogy milyen a nyolcas kerékpárküllő. Mindössze sejtésem van, hogy a kerékpár kerekével összefüggésbe hozható ketyere.
- Aranyoskám! Tartsa majd! Meglátja, úgy viszik majd, mint a cukrot!
Próbáltam magyarázni, hogy nem illik a profilba, de meghagytam a hitébe a kedves kis öreget. Azóta eltel már -, mint fent említettem is,- olyan jó tíz év. A kutya nem kereste soha utána ezt a terméket. Vásárlás közben még erről-arról szó esett. Miután fizetett még kérdezett tőlem valamit. Ezt csendesebben tette, emlékszem halkított hangján. Holott előzőleg se kiabált!
- Aranyoskám! Maga zsidó?
Reflexszerűen feleltem.
- Nem tudom. Anyukám azt mondta, hogy reformátusok vagyunk.
Tekintetünk találkozott. Mosolyogtunk mindketten. Engedtem, hogy kifejtse részletesen feltételezésének okát. Amit tudtam én! Hiszen a háború előtt a zsidókra volt jellemző a sok apró forint, mint bevételi tényező. Aztán megosztotta velem, hogy hol, merre, mikor járt legutóbb ilyen jellegű üzletben. Jó lenne tudni komolyan, hogy mi van vele! Mármint a bácsival. Él-e még vajon? Vannak, sokan vannak, akik már soha többé nem jönnek, mert elmentek végleg.
Ui. Beütöttem a Googléba: "nyolcas kerékpárküllő"
Mondom, ne haljak meg tudatlanul.
http://href.hu/x/8cdu
fogok...


Mindig magamból indulok ki. Ezt tudni kell az értelmezéshez. Ez sem mostanság történ. Vagy mese? Számomra kellemes emlék. Egy nyári napon, amikor mindenki, azaz a legtöbben víz közelben vannak, egy fiatal anyuka és kisfia állított be hozzám. Őszintén mondta az idegen hölgy:
- Nem vásárolni jöttem.
Majd kért, hogy adjak kölcsön neki kettő ezer forintot, mert különben a szállást nem tudja rendezni, ha megveszi a kisfiának a pecabotot. Láttam a kisfiú szemét. Ma is előttem van. Néztem az anya arcát. Két őszinte anyai tekintet találkozott akkor, és ott. Éreztem. Keveset beszélgettünk még. Messziről érkeztek, ahonnan én származom a környékről. Véletlenek nincsenek? Érdekes. Megadtam a nevemet és a címemet. ( Eszembe jutott erről! 13 éve volt.) Kis cetlivel és a pénzzel távoztak. Már nem a könnyektől csillogott a kisfiú szeme! Záráskor mesélem a "kollégámnak" mi történt ma. Azt nem írom le, hogy mit kaptam. Szóban. Utána hónapokig mesélte mindenkinek, hogy én mekkora és milyen... vagyok. Családi berkeken belül mindenkit informált az esetről kellőképpen. Sokszor álltam céltáblaként ezért. Ma sem értem, de lelkem mélyén nem bántam meg mégsem, amit tettem, hogy adtam egy idegennek. Számomra megérte az a pénz, azt az érzést, amit ott, azokból a tekintetekből kaptam. Majd teltek múltak, a hetek, hónapok és kettő évre rá, pont karácsony előtt hozott a postás egy rózsaszín csekken négyezer forintot egy számomra ismeretlen névről, ismert településről. Rajta az közlemény rovatban ezzel a szöveggel. "- Még mindig egyedül nevelem a fiam. Csak most tudtam megoldani. Köszönöm." Ma már senki nem emlékezik az egész történésre, talán csak én... Ez így van rendjén. Kinek mi a fontos. Embere válogatja.


Örömmel vettem idén az őszt, holott szeretem a nyarat, a meleget. Okom van rá, miért mondom ezt. Azaz írom. Régről induló történet. Talán az első években esett meg, de nagyon emlékezetes számomra. Arc nincs előttem már. Csak az eset. Félmeztelen férfi állt előttem.
Nézek ki mereven a fejemből és nem érdekelve, elesek a bevételtől, megkérdezem:- Mit szólna hozzá, ha én is félmeztelen állnék itt? Válaszára nem számítottam.
- Óhhh! Nyitástól zárásig itt lennék, csókolom!
Persze vigyorgott hozzá, mint a tejbe tök. Évekig nem szóltam érte senkinek. Olyan nyomott hagyott bennem, de magamban őrlődtem. Miért ilyen parasztok az emberek? Akármilyen meleg van, de van egy határ! Aztán tavaly, mindezt elfeledvén egy nagyon kedves fiatal fiúnak, aki olyan húsz éves lehetett szóltam, mert már nagyon bosszantottak ismét.
- Nincs egy pólója a kocsiban?
- Mi van? Nem jövök be? - vágott vissza.
Nagyot nyeltem, mert tudom, ha beszólok, akkor nem panaszkönyv lett volna, hanem másnap benne lettem volna a Fókusz pluszba. Magamban meg csak morfondíroztam, hogy tisztességes asszony lehetett az anyja, mert nem nyelte le anno.
Idén többször is felháborodtam. Úgy döntöttem egy alkalommal - okát magam se tudom, - kimondom, amit érzek éppen. (Kint közel 40 fok meleg, bent 28 csak.) Olyan jó negyvenes, helyes fej, bajusz a helyén, vállak, póló, vékony vászonnadrágban. Úgy, hogy az meg van, írna a nagykönyvben. Beszélgetünk. Szakmai dolgokról. Agyam ezerrel a helyén. Egymással szemben állunk. Erre egy hirtelen mozdulattal, benyúl a pólója alá, lebegteti, hatalmas tenyérét elrejti mögé, és vakargatja, simizi magát. Szellőztet. Látom az idegen szőrös mellkasát egy villanásnyira. Mosolyog rám. Mire én megszólalok spontán.
- Majd a kukiját is meg kell néznem?
Magamon meglepődöm rettenetesen, de igyekeztem nem mutatni semmit. Megoldotta helyettem is a bajom. Szerintem életemben nem láttam még férfit így zavarba. Mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egy pillanat alatt piros lett az arca. Később kiderült, a szomszéd utcába költözött új lakó. Ő köszön a legnagyobbat, ha összefutunk valahol azóta. Sőt! Minap a parkolón át üvöltötte be!
- Csókolom!
Rendszeres vásárlóm lett. Mesélem. Mit mesélem? Dicsekedtem Kinek, hogy milyen bátor voltam. Mire ő csak fokozta a dolgot.
- Nem gondolod, hogy azért megy rendszeresen, mert keresi az alkalmat arra, hogy megmutassa? Kicsit megbántam. Talán nem kellett volna kibuknia annak a mondatnak belőlem!

Nagyon sok ember megfordult már nálam. Számolnom kellett volna? Soha nem jutott ez eddig eszembe. Nem szeretek számolni. Olvasni lényegesebben nagyobb öröm számomra. Szeretek beszélgetni is, de számolni nem igazán. Nekem a számok túl racionálisak. Aztán naponta még is azt teszem. Le is kopott kis gépemről az összeadás jel. Vakon is tudom a helyét. Nem gond! Nem hiányzik, ha nem látom. Használatát még a hotelos időszakomban tanultam meg az irodán. Bár az nagy, böhöm, hangos gép volt. Ez csinos, csendes, modern már. Mint említettem is volt már valahol talán, egy cserfes, vidám eladó vagyok alapból. Minap, mikor így ütöm a számokat a gépbe, melyek kemény, jó magyar forint háttérrel rendelkeznek.(rendelkezhetnének?) Szóval, akkor rám szól a velem szemben álló férfi, kinek zsebéből a pénzt, portékám ellenében a kasszába teszem majd hamarosan.
- Magácska mindent ilyen gyorsan csinál?
- Nem! Áááá! Dehogy. Például olvasni sokkal lassabban tudok.
S mire kimondom, már rá se nézek! Szemkontaktusnak onnan vége. Nem tisztelem meg azzal se! Kiszolgálom. Megköszönöm a vásárlást. Nem mosolygok. Ezzel is büntetem. Elköszönök illendően. Én hallottam a hangsúlyt, ahogyan kiejtette azt a kérdő mondatot. Bár ne tette volna! Önmagukat minősítik az emberek a szavaikkal.


Egon egy nagyon kedves, helyes, hosszú hajú, de kopaszodó negyvenes férfi. Amikor ez az eset történt olyan harminc éves volt még csak. Ergo, én is tízzel fiatalabb. Abban az időben nem rendelkeztem még a "kollégával". Egyedül voltam mindennap.
(Ó! Boldog békeidők!) Szóval egy szürke szerdai napon, mindenképpen el kellett mennem a postára. Rettenetesen fontos volt. Ezért, mint jó eladó kiírtam egy fecnire, a következőt.
"Postára mentem. Sietek vissza! Köszönettel: Lné"
Nagyon igyekeztem elintézni az elintézendőim. Nem voltam távol félórát se talán. Megyek vissza. Kocsival beállok a szokott helyemre, és lépek a kulcscsomómmal kezemben az ajtóhoz, ahol látom, hogy bent az én papírom, - ahová tettem, - kint egy másik aláillesztve éktelenkedik. Olvasom az általam feltett alattit.
"- Itt voltam és nem jövök vissza! Haragszom: Egon"
Időm se volt nevetni, mert oldalt megbújva kilépett és nevettünk együtt.
Megvárt a pimasz!
Egon édesanyja már évek óta nem panaszkodik nekem, hogy nem nősül meg a fia, nincs unoka. Talán beletörődött. Elfogadta, hogy az ő kisfia nem szaporodik. Nagyon szeretem a társaságát Egonnak. Különleges a humora számomra. Felvidít mindig, ha látja, rossz passzban vagyok. Szeretem azt is, amikor rám dudál néha, majd kiállt hozzá:
- Bocsika! Csak hasonlítasz egy csajra! - és kaján mosoly ül ki az arcára. Értékes ismeretség, hiszen tudunk titkot is tartani. Kölcsönösen.

Lovászi László urat még azokból az időkből ismerem, amikor nem is dolgoztam a boltban. Vízvezeték szerelő mester a lelkem. Mostanság ritkábban jön, mint régen. No, de ez nem is baj. Viszont egy eset, mindig bevillan róla. Talán soha nem is fogom elfeledni, mert meglepett eléggé. Szóval rendelésre is vannak dolgok nálam. Ezeket méretre készítettem. ( Istenem! Közel három évig tartott, mire megtaláltam a nekem megfelelő gyártót. Nem vagyok válogatós, csak linkekkel nem kötök üzletet.) Szóval, ott tartottam, hogy ez az emberke diktálja a méreteket. Szándékosan visszamondom hangosan, közben írom. Sose lehessen tudni semmit alapon! Kilóg a lóláb! Szólok, hogy ebből meg mi lesz? Hova lesz? Merre? Micsoda? Miért és mert? Nagyon nem illett a képbe a szám, amit mondott.
- Ne törődjön vele! Maga csak írja! - szólt nekem, aki tök jó szándékkal figyelmeztettem, hogy - Jaj! Nem is említettem, hogy Lovászi úr egy mosolygós, nálam is alacsonyabb, görbe lábú, vállatlan, férfinek látszó csoda. Írtam én tovább, de nem hagyott nyugodni a tudat. Olyan kíváncsi típus vagyok én meg. Motoszkált bennem a kisördög. Hová teszi? Milyen funkciót tölt be? Meg esz a fene, ha nem fejtem meg, azt éreztem. Kész. Befejezte a listadiktálást. Visszaolvasom szándékosan. ( Nem vagyok hülye, mint említettem is már, de tapasztalatból tudom, kell. Igénylik egy bizonyos szellemi szint alatt.) Ismét kiejtem a számokat, de azt a tételt lényegesen tagoltabban. S nem szól semmit. Oké! Írom az elérhetőségét, Név telefonszám. Nevét tudom, írom, hiszen, mint említettem is ismertem. Így írtam: Lovászi Úr Nem helyeselte, szólt. Akkor már negyedik éve írtam így. Viszont ő most jelzett először. Hallgatag vagy balgatag típus? Mindkettő talán? Majd magyarázza, hogy tudja, - itt nyelek, mert hányingerem lett, de nem szabad tudom.
- Én gyakorló hívő vagyok, nekem az Úr, - kezével a mennyezetre mutat - ott van.
- Elnézést. - rebegem halkan, mert attól, hogy én nem, még más igen. Szoktam volt mondani. Magamban viszont arra gondolok, hogy ezt miért nem mondta már előbb? Hiszen mindig is igyekszem tiszteletbe tartani mások elvárásait, alkalmazkodni, idomulni. Végeztünk. Minden megvolt. Jobbra lép a "kollégához" és beszélgetnek.
A két férfi.
A férfi a férfivel.
- Mondja a Lovászi: - B@ssza meg, hogy nincs úgy munkám, mint a - (politizál) visszaadtam az ipart is ezeknek a - nem fizetek adót - ezt már nem írom le! Viszont 12, azaz tizenkettő csúnya szót mondott. Számoltam! Néztem a mennyezetet. Most nem ott állt, mint az előbb. Mondtam is, hogy jobbra lépett tőlem. Ott már nem látta az Úr? Aztán, amikor megjött a rendelt áru, hívtam telefonon és jött. Egyenként beazonosítom a kért darabokat előtte, hogy lássa. Mértem és ő ellenőrizte szemével. Fontos! Azt kell kapnia, amit kért. Ez benne a poén. Odaérek a 47 centihez. Rövid, tömzsi csillog előttünk. Ki lóg a többi közül rendesen.
- Ez meg? - kérdezi, olyan férfiasan, a 155 centijével.
- Hát, én is kíváncsi lennék rá, de már mióta! - felelek neki.
- Mit csináljak én ezzel? - kérdezget tovább.
Mondom neki:
- Kifizeti! Legközelebb majd figyeljen rám, ha beszélek Önhöz, mert én rákérdeztem, de mert nő vagyok, így csak jár a szám, és nem kell figyelni arra, amit mondok, holott tisztán emlékszem rá - itt félbeszakított.
- Maga rosszabb, mint a feleségem! Az legalább vesz levegőt néha! Fizetett és elment. Az ominózus eset óta, roppant odafigyelek rá, ha jön. Semmi fölös duma. Konkrétan maradjunk a tárgynál. A gyakorló hívőkkel vigyáznom kell. Az Úr engem is lát, ha nyájából betér hozzám egy. Nehogy már meglegyen a véleménye rólam, ha letekint rám majd a pokolba!

Sokat gondolok rá, holott már hónapok óta nem él. Közel harminc éve ismertem már. Fiatal házasok voltak még ők. Én meg még csitri hozzájuk képest.
Általában egyedül szokott jönni. Lányai elváltak, és mint említette is, igyekezett átvenni az apa szerepét az unokáknál. Különösen sokat törődött a ház körüli elromlott, leszakadt dolgokkal. Javítgatott, amit csak meg tudott tenni. Mindent megtett értük. Holott beosztása, pozíciója megengedte volna, egy másik ember odarendelését. Egy jelentős hivatal vezetője volt, míg élt. Rendszeresen elmondta, értelmesen és érthetően, hogy mi a gond, mit kell megoldania. Majd az adott lehetőségeim szerint segítettem. Soha nem volt olyan, hogy ne oldottuk volna meg, amiért jött. Ha nem tudtam adni valamit, akkor jó tanáccsal szolgáltam.
Egy napon, - amiről egyikünk sem sejtette, hogy az utolsó,- a feleségével jött.
Valamit vásároltak szintén. Szokásosan kipakolok a pultra mindent, amire szükségük volt. Mikor forintosítom az árut, folyamatosan írom az összeget, és pakolok a táskába. Ilyenkor áttekintjük közösen, hogy mindenhez minden meglegyen. (Mondjuk, Én tüzetesebben figyelek, mint a vásárló.) Fontos! Nincs annál nagyobb méreg, amikor hazaér az ember, és fele lemaradt. Oda tenné, betekerné, de nincs mit. Egy terméknél megszólalok, kérdezem:
- Ehhez, majd lesz otthon csavar?
Nem válaszolt. Bólogatott csak. Nejére nézett és mosolyogva megszólalt, neki intézve, de azért én is halljam.
– Látod! Ezért szeretek ide járni, mert itt tudja a hölgy, hogy mire van szükségem.
Vannak esetek, amiket nem reagálok le. Ez is olyan volt. Belül viszont megmarad. ( Talán, mert meg se tudok szólalni, olyan jól esik? ) Miután elmentek, még gondoltam is rá, hogy milyen nagyapás alkat lett, abból a régi fiatalemberből, akire emlékeztem. Ez egy keddi napon volt. Következő héten hétfőn szívinfarktusba meghalt. Élt 67 évet.

Ui. Egy hónapja megismertem az egyik lányát. Egyszer talán majd mesélek neki az apukájáról. Még nem. Friss a seb. Kell tudnom hallgatni is néha.


Amikor a boltba jöttem volna dolgozni, a "kollégám" említette az első napokban:
- Lesznek majd férfiak, akikkel meg kell tartanod a két lépés távolságot!
Természetesen gondoltam, mit kell értenem ez alatt. Nagyon hamar, szinte az első héten már tudtam, hogy van, akivel a tizenkettő is kevés lesz. Viszont voltak vásárlóim, akiket régről ismertem. Velük változatlanul tegeződtem.
Aztán egy napon, - olyan kettő éve lehetett talán. Egyedül voltam éppen, és megrohamoztak. (Szeretem, ha sokan vannak. Olyankor pörgök. Akkor élek igazán.) Szóval kiszolgálok valakit, de mögötte állnak még ketten. Egy másik nézelődik. S, belépnek még ketten. Karcsit 30 éve ismerem, a vele lévőt csak látásból. Pofátlanul, sorára nem várva, a számítógépet látván a pulton, érdeklődik Karcsi:
- Értesz a számítógéphez?
- Persze! - felelek spontán és röviden.
Mire kiejtem, a szót végigjátszódik agyamban a dolog, és bölcsen megállapítom, hogy hatmillió kilencszázhetvennégyezer hetvenkettő dolgot kérdezhet, amire semmi értelmes válaszom nem lehet, mert nem értek hozzá még sem.
- Vagy is nem. - szólalok meg egy villanásnyi időn belül.
- Csak azt akartam kérdezni, hogy tényleg van olyan oldal, hogy p*na.hu?
(Nesze neked, fejlett technika!) Csípőből tüzelés részemről, nem nézve kik vannak jelen, Én ki vagyok, mire tartom magam, mennyire értékelem Őt, aki ilyet szólt.
- Ide figyelj Karcsi! Olyan sokszor nem mondom ki, mit érzek, de ezt nem bírom megállni. Te egy akkora paraszt vagy, hogy az Én hézagos szókincsemmel azt ki se tudom fejezni!
Mondanom se kell, ha légy repkedett volna bent, azt is hallottuk volna. Csend volt, melyet egy pillanat alatt megtörtem. Nekem kellett, hiszen én teremtettem meg a válaszommal. Ilyennek nem mindennap vagyok látható. Kivételes eset. Hála Istennek! Mű-mosollyal az előttem álló emberkéhez fordultam:
- Bocsánat Uram! Hol is tartottunk?
Később meséltem az esetet a "kollégának". (Ma sem tudom miért tettem. Mint mindig is, magam rendeztem le. Az ember ne számítson senkire!) Egyik alkalommal, amikor ismét egyedül voltam, pont jött Karcsi. Emlékeztettem rá, hogy ...
- Kérlek, hogy ne haragudj rám, hiszen olyan bunkó módon viselkedtem a múltkor veled!
( Hátulról mellbe!)
Olyan zavarba jött, hogy majdnem megsajnáltam. Hebegett-habogott majd hogy nem dadogott. 52 éves. Sokszor elgondolom, fejlődik ilyen korban még az ember vagy zuhanásszerűen leépül?

A megértéshez tudni kell, hogy több mint ezer féle termékkel kereskedem. Mindnek tudom a nevét, méretét, funkcionális voltát. Sőt! Vannak termékek, melyeket ötletesen lehet alkalmazni más dologra is, mint amire legyártották.Viszont jóval több, mint ezer dolgot még ma sem ismerek, tudok. (A jó pap is holtig tanul. Hát még én!) Egyszer régen, nem is olyan vészesen régen, négy vagy öt éve történt az esetem. (Túléltem, mert ha lecsap, ott halok meg a helyszínen!) Fűtési szezon volt tudom. Meleg volt bent és egyedül voltam. Jött egy nagydarab, vállas, olyan férfi, akit nem mindennap látni. (40-45 év körüli, 190-195 magas, 120-130kg.) Határozott anyagbeszerző kinézetét keltette megjelenése, ruházata. (Mint később kiderült, az is volt.) Vásárol. Mondja a termék nevét, adom, következő tétel, adom, folyamatosan így, majd megakadok. Olyat kér, amiről még életemben nem hallottam, nem láttam, létezését se sejtettem. Bár, mindig is azt vallom, mert ha én nem ismerem, az attól még akár forgalomban is lehet. Nem? (De.) Ez a nagydarabra sikeredett ember, akivel szemben állok éppen, és csak a pult van köztünk, lenyúl a kezével a nadrágjához és …
Jaj! Fontos! Korban egy évjárat, centiméterben mérve sokkal, kilóban szintén, meg sem ütöm az Ő szintjét.
Ott tartottam, hogy lenyúlt a zsebébe, és elém tesz egy olyat, mit nem tudtam, hogy van és létezik. Holott orrom előtt az. Majd érintem, megfogom, nézem, figyelmesen rögzítem fejembe. (Magamban nagyot kacagok, ilyenkor, amikor ismeretlen dologgal hoz össze a sors, mindig egy székely ember mondata ugrik be ösztönösen. Az, az! Amikor életében először lát sünt a székely.) Hangosan mást mondok:
- Ez meg mi?
Méretét nem kérdeztem, mert látom. Mondja a nevét. Segít.
- Sajnos nem tudom adni, nem tartom.
Erre határozottan engedélyt kér, - mintha volna rá szükség!
- Ugye megengedi, hogy szétnézzek, hátha találok!
Naaaaaaaaaa.
Ezt a mondatot nem igazán értékeltem.
Tüzes tekintettel, bele a szemébe, - levegővétel nélkül, egyszer és mindenkorra tegyünk csak pontot a végére!
- Hogy találna már, hiszen most mondom, hogy nincs, nem tartom! Vagy azt gondolja, Én csak azért állok itt, mert az ajtó túloldalán nincs fűtés és ideálltam melegedni a pult mögé?
Meglepődtünk mindketten. Én láttam, hogy Ő a határozott szavaimon. Magamon meg érzetem. Ismét harcias voltam eléggé. Viszont aznap zárás előtt visszajött még egy Nagykereskedés címével. Azóta tőlük vásárolom meg azt, ami előtte nem volt. Hiába! Úrnak születni kell.
S Ő, az volt.

Emlékszem, hogy eleinte nagyon zavart a zene, vagy bármi háttérzaj az üzletben. Igényeltem a csendet. Ha nem volt éppen vásárló, olyankor is volt, mit tennem. Vagy talán az a legfontosabb része a munkámnak? Ebből indul ki a vég. Kicsit egy étteremhez hasonlítanám. Az egy dolog csak, hogy a pincér eléd teszi az íncsiklandozó ételt. Előtte mennyi-mennyi gondos kéz érintette azt a sárgarépát. Valahogy nekem is így kell tennem. Összpontosítani, hogy kitől mit veszek, mennyiért tudom eladni, el tudom-e adni egyáltalán, van-e rá igény, megfizethető-e, keresték-e, vezessem be, mint újdonság?
Mérlegelek örökké.
Egy idő után ezek a feladatok természetessé váltak számomra. Ösztönösen beépültek az agyamba. Talán a sok év alatt párszor fizettem rá. Erről majd később ejtek szót! Szóval beindult nálam egy idő után a háttér zaj. Zene formájában leginkább. Csendesen, de szólt és szól örökké. Nyitási mozdulattá vált.
Katt! Kulcs.
Katt! Riasztó.
Katt! Pénztárgép.
Katt! Rádió.
Jó pár éve szeretem ezt a számot. ( Emlékszel? Reagáltál is rá, hogy... OTT, akkor...) Nem tehetek róla, de beleborzong egész testem, amikor hallom. Nekem ez a szám az etalon. S ez megszólalt egyszer, olyan sok éve, egy délelőtt. Ott állt előttem egy férfi. Meglepő? Mármint, hogy ott állt? Dehogy! Én akármikor felnézek a pultnál, előttem mindig és mindenkor áll egy férfi. Vagy kettő. Vagy senki. (Ritkán egy nő.)
Szóval, szívem szerint felnyúltam volna a rádió gombjához, és teljes hangerőre felhangosítom a fülemnek, szívemnek, - a lelkem számára - oly kellemes dallamot, hogy élvezzem. Tehettem? Persze, hogy tehettem volna. De ez nem én lennék. Tudom, a szabályok nem azért vannak, hogy ne tartsuk be. Nem mozdult kezem a gomb irányába. Első a vásárló. A vásárló, aki megszólalt.
- Hallgassuk meg együtt?
- Mit? - kérdezek vissza meglepően, és értelmetlen tekintettel nézek szemébe. (Mondjuk, én mindig a szemükbe nézek! Több okból kifolyólag.)
- Csend! - mondja és szeme melegséggel telik meg. Mutató ujját ajka elé teszi. Hallgatunk mindketten. (Én tudom miért... Lenyűgözött határozottsága, a pimasz határozottsága.) A zene, az előadó hangja betölti az adott teret, mind a nyolcvan négyzetmétert. Amikor vége lett a számnak. (x perc y mp.) én szólalok meg először.
- Köszönöm. Tudja... - és mondanám a magyarázatom. Félbeszakít. Bár kedvesen teszi azt is. ( Azaz azt nem lehet kedvesen, de neki ment.)
- Már nem emlékszik rám? Kb. két éve mesélte olyan átéléssel, hogy miért szereti ezt a zeneszámot. Én ilyen szemekkel beszélni nőt, még ez eddig soha nem hallottam, egy ennyire ronda férfiról. Tudtam, ez mit jelent önnek, beszélni másról miközben az imádott hang szól. Haragszik rám? Haragszik érte?
- Dehogy! - feleltem. - Csak kegyetlen jól esett a figyelmessége. Ja! Ezt már nem mertem kimondani. Talán nem is bánon már! Azóta is sokszor megjelenik. Vásárol néha, ezt, azt, amazt, meg valamit. Jön, megy, mint bárki más a sok férfi között. Ő még is más számomra, mint a többiek. Ha tehetjük, beszélgetünk. Kellemes beszélgető partnerré vált az évek folyamán. Olyan emberi kapcsolat lett a sok év alatt. Ha vele váltok szót, nem érzem a nemek közötti különbséget. Mellette ember vagyok.

Pál már rég nem dolgozik a cégnél. Hiányzik nagyon. Sokat gondolok rá. Mióta elment vagy hatan is voltak utána. Most Béla éppen. Két éve talán! Cserélődtek rendesen a szállítók. Van, akire nem is emlékezem. Vagy bár ne emlékeznék!
Közvetlen utána egy olyan böszme férfi volt, hogy ránézni is fájt. Soha nem ítélkezem a külsőségek után azonnal. Nem olyan nagy baj az, ha valakinek lapát füleket adott az Isten. Ha viszont az fülzsíros és korpás is volt a haja. Talán ez is véletlen volt? Lehet-e valaki ápolt, - mindig és mindenkor, - csak éppen szerdán nem, amikor hozzám jön? (45 éves, nős, ha azóta meg nem ette a kosz!)
Majd volt az a kis fiatal nyikhaj, összekötve a hosszú haja hátul, és lányos mozdulatokkal igazgatta. Nem hiszem, hogy meleg volt! Szimplám ilyen típus. Egyszer mesélte, hogy leköpte a főnökasszonyát a cégnél. Utána igyekeztem köpő távolságra állni mindig tőle. Ennél a fajtánál bármi megeshet. Nem? Nagyon más világban élt! (24 éves, ma 30 körüli, ha él még.)
Aztán volt a következő, akinek halványlila gőze se volt, mit hoz, és mit visz, mit szállít éppen. Ha egy nagy adag pelust raknak a raktárba neki a nevemre, azt is lehozta volna. Nem az bosszantott, hogy nem tudta, de nem is érdekelte. Ilyen nagyfokú nemtörődömséggel életemben nem találkoztam. (36 éves volt akkor, él-e még, vagy éhen halt?)
Béla nem rossz, de nem az igazi még sem. Kicsit összeszoktunk már, de nem az igazi, akarja, akarja, de nem sokat fejlődik. Rendes ember, csak lusta. Ritka tetű mozdulati vannak. Hatszor lehajolok, mire oda néz. Fokozatosan tanult meg sok mindent. Amiben tudtam, segítettem. Így jogos. Nekem is jól esett anno. Tovább adom, ez sokkal jobb érzés számomra. Egyik szerdán említette - talán átmegy egy másik céghez. Kevesebbet kell dolgozni, több a pénz. Át fog menni. Én már tudom. Ő még nem. (38 éves volt a tavasszal, emlékszem, mert mondta.)
Pali mióta elment, már semmi se a régi. Hiányzik. Kegyetlen sok dolgot tanultam tőle. Jó még visszagondolni is az együtt töltött időszakra. Amikor az Elzett katalógushoz nyúlok, mindig rá gondolok még ma is. Ezt csak azért mondom, mert senki nem tudja, mi az, az arcomon, amikor a katalógushoz érek. Semmi érdekes. Csak egy röpke érzés, mely megmaradt a múltból.
Ui. Ez, csak egy cég, és van még pár….



Tulajdonképpen egy egészséges szinten gyűlölöm csak a hétfő reggeleket. Ma is, mint mindennap kinyitottam kilenckor. Vagy nem? Ki tudja, mi igaz, és mi a mese ezekbe a történetekben? Lehet semmi, de lehet minden. Szóval ütött az órám. Nyitás. Jöttek is szép folyamatosan a vásárlók. De, nem férfiak. Ma, kifejezetten nőiesre sikeredett. Szenvedtem is. Sokkal többet, mint bármikor. Voltak férfiak is, de nők többen! Megviselték agyam rendesen. Hölgyeim? Mi a fészkes fenét ártottam én nektek?
1. Pont a múlt héten gondoltam, hogy milyen aranyos, apró termetű kedves néni. Tudom, hogy jóindulat vezérelte, de nem kellett volna megszólalnia...
- Tetszik hasonlítani a Dollyra! - intézi felém több ember előtt a véleményét.
- Éééééén? Arra a ronda nőre? - Szemgolyóim a mennyezetet teljesen kikezdték közben.
Vigasztalni ott maradt egy fiatal pár, meg egy korombéli férfi, és két munkás férfi, akik messzebbről jöttek, mint később az kiderült - számla írásközben. Tanúim vannak rá, hogy leDollyztak. Brrrrr.
2. Csontkollekciókám is megjelent ma. Így becézem, a háta mögött. Szerintem soha, de soha nem mondom meg neki a szemébe. Nem értené! Megsértődne csak. „Okos” negyvenes. Ha nem lenne farmer rajta, lehet, szétesne az egész nő. Mindig mindenkinél mindent jobban tud. Azt, hogy ronda, azt bezzeg nem. Parányi nőiességet se hordoz egyetlen szava, mozdulata. Ha tehetném, vennék neki mű mellet, mű popsit. Simán egy nátha ágyba vetheti! Más úgyse. Mesélte egyszer. Vagy rosszul emlékszem? Nem emlékszem.
3. Majd Zsuzsika jött. Feszített négy éve még, mint kismama. Hidegen hagyott. Mindenkinek a magánügye mikor, mennyi idősen szül. Ő akkor negyven volt. Tiszta ránc mindene ma. Megviselte testileg, lelkileg a harmadik gyerek. Kiabált, korholta, rángatta a gyereket, mintha nem is az övé volna. Bár, idegennel se tudnék ilyen lenni. Ha most elkezdek, éjszakázni se leszek ilyen ráncos hat év múlva se! Viszont a kisfia helyes. Barátságos voltam a gyermekkel.
- Micsoda türelmed van! - említette is. Én viszont nem említettem neki, hogy tudom, te voltál Zsuzsika neki az első, akit.....
4. Szerintem leszbi. Vagy nem? De az! Nem hiszem, hogy nem az! Markáns mozdulatai, érdes hangja, ahogy szól, amit mondd, s ahogy néz. És pesti. Mondja ő! Nekem bármit lehet mondani. Felőlem kistarcsai is lehet! Amikor megismertem - annak sok éve már - azóta nem tudom eldönteni, hogy akkor most mi van? Minden egyes alkalommal birizgálja a fantáziám. Leszbi lehet. Vagy még sem? Ma ez is megoldódott. Elfordult tőlem és szól a "kollégához".
- Ezt és ezt nem tenné meg nekem!? Megfizetem. Sőt! Lenne még erre és arra is szükségem. Nem ingyen kérem. Vagy tud ajánlani egy jó szakembert maga helyett akkor? Nem, nem és nem. Sőt! Nem és nem. Mindenre ez a felelet. S ennél a kérdésnél szakadt fel a fülem. Jól van, naaaaaaaaaa. Én nem nevethetek, ha úgy érzem, hogy kell?
- Maga hol dolgozik amúgy? - teszi fel utolsó kérdését lazán az én kedves nőtársam. Holnap kedd. Reggel nyitok. 8-17-ig én ott vagyok.

A gyomorszájfájós kezdte az egészet nyitáskor. Reggel vele indult minden rossz, mi ma ért. 47 éves mindössze, és negyedik hónapja szenved vele.
- Talán fekély? - kérdezi és néz rám, mintha doki lennék, és éppen rendelnék, netalán én lennék a háziorvosa, de minimum a gyógyszerésze.
Majd jött a térdesem. Kivannak a szalagjai totál. Rosszul van, ha lépcsőt lát egyáltalán. 52 éves, és nem fog hétvégén sem korcsolyázni, csak a világítást intézi.
Soron következő volt a szemes. 46 éves. A bal szemgolyójából nem látszott semmi. Bevérzett totál. Múlt évben háromszor is előfordult vele.
- Idén ez az első alkalom még! - dicsekszik, mintha novembert írnánk már.
Kezdtem azt érezni, ma rendelek inkább.
Harmincas, idegen, vállas, egészségesnek tűnő, testileg, agyilag. Most jövök én, s mindezt elmesélem neki, ma mi mindenen mentem már keresztül, és még csak féltizenegy van, mi lesz itt hatig velem? Hangosan röhög a pimasz, majd jobb kezével a balcsuklójára mutat, melyen éktelen ronda, de gyógyulni látszó sebek halmaza. Szétroncsolódott egy féléve neki, műtötték, de nehezebben gyógyul, mint illenék.
Passz.
Alig ocsúdtam fel, jött a vesésem. Nem szólok semmit, abból baj nem lehet. Hiszem én, a kis naiv.
- Megváltozott! Tavaly mindig megkérdezte, hogy vannak a veséim!
Kacagva nem szenvedünk, - gondolom ismét.
Elbeszélgetünk hát a veséiről, majd kérdezem az apukáját is, aki szives, de megtudom a nagypapáról is, - aki Horthy katonája volt és a tengervíz fogyasztása miatt a gyomrát tönkre tette, hogy ő meg 46 évesen meghalt. Tovább nem tudom a család sorsát követni, mert hála jöttek.
Egy gipszes. A jobb keze gipszben, mert szilveszter hajnalban elcsúszott.
Néha úgy érzem: - az én életem is.
S az én édes, kedves, drága bácsikám, aki 91 lesz a jövőhónapban. Istenem! Csak élje meg, meg tovább is még! Kérte, hogy vegyem ki a pénztárcájából, amennyi kell, mert a hallásánál már csak a látása rosszabb, majd ismét jól elbeszélgettünk a világ dolgairól. Ahogy csak mi ketten tudunk, ahogy mi szoktunk.
Dióhéjban a mai, mert az ellenőrzésről egy szót sem írok. Minden oké, holnap is nyitok. Mert én ügyes vagyok. Nem panaszkodom.

Elmondanom, leírnom sokkal bonyolultabb lesz, és hosszadalmasabb, mint megélni.
Talán tízperc, vagy negyedóra alatt történt minden. A német úr, már járt előzőleg nálam. Tudta hát, nem beszélem a nyelvét, de azért nagyon találékonyan megoldottuk a feladatot. Elégedetten távozott, majd délután ismét visszatért, már másért. Közben jött ez a fiatal, olyan huszonöt körülinek nevezett barna hölgyemény. Nem gond, még egy plusz belefér, ám három után, már türelmét kérem a negyediknek. Az nem megy. Szóval hárman vagyunk mindössze. Kétfelé figyelnem nem nagy kunszt még. A némettel jót szórakozom is, hiszen nehezem értem meg a darabszámot, a sok fincig-fancigtól elszoktam kissé. Ráadásul mókásan tanítgat is a kiejtésre, és közben csöng a vezetékes telefonom.
- Moment – mondom határozottan és otthagyom, lépek a telefonhoz, a hívó félnek adom fejből a méreteket és az árat, s emlékeztetem, ma meddig jöhet még. Majd jól kikapok a német úrtól, kezével jelzi, becsapva érzi magát, hiszen én beszélek németül. Na, ezért nem szeretek egy szót sem kiejteni, mert ebből adódnak a bonyodalmak. Majd kérte türelmem, s nézelődni kezdett. A hölgyeményt egy perc alatt lerendezem. Hittem én naiv. Hát! Nagyon nem. Most kezdődött csak a lényeg.
- Tud számlát írni?
- Persze, ha nem elég Önnek a nyugta, akkor azt adom helyette. - Majd veszem elő a tömböm, és körmölöm is.
- Milyen névre szabad írnom?
- Adja ide, majd én inkább leírom!
- Nem nézi ki belőlem, hogy hallás után leírok valamit?
- Csak nagyon bonyolult lesz.
- Nem gond, Én kinézem Önből, hogy tudja majd betűzni. Ám, ha egy bélyegzője lenne, azt hasznosnak tartanám.
- Túl komoly a cég, nem adnak mindenkinek. ( ÁáÁá! Szóval te vagy ott szivi a 123. senki?)
- Ezen esetben tanácsolom, hogy egy névjegykártyát, vagy csak magányosan egy bélyegzőlenyomatot, ha magánál tart, az nagy segítség mindenkinek.
- Erre soha nem is gondoltam. ( Nem gond! Ezer másra se! Látom.) Közben a nagy titkot nem tudom meg, hiszen a hölgyemény telefonja cseng. Természetesen, mint akibe áramot vezetnek, hirtelen felkapja és hátat fordít nekem, a fejléctelen számlatömbnek, a pénznek, amit kihelyezett az orrom elé, mellette a tálcája nyitva, sok-sok kártyával, ezzel és amazzal. Lép kettőt és fecseg, locsog, és csak csacsog. Ezt kihasználva a németem odalép hozzám és fizet. Adom vissza neki a visszajárót és pajkosan odanyúl a hölgy pénzéhez és feltűnően összenézünk. Egyikőnk sem érti a felelőtlenségét. Elmegy az úr így tisztán hallom a hölgyike sirámait már. „ …tegnap tök KO voltam, és Géza egy szar, szemét állat volt, mert megígérte és mégis átbaszta a fejem…” ( Odalépek mögé és egy határozott nyaklevest lekeverek, mert engem igazán nem érdekel, amit beszél, de nem teszem meg, hiszen olyan szerencsétlenke, már kezdem sajnálni…helyes, fiatal lány, de buta, csúnyán is beszél, vajon van-e barátnője, aki figyelmezteti, hogy rendszeresen védekezzen, alkalmatlan még a szaporodásra nagyon.)
- Fontos volt, - mondja, nekem miközben kinyomja a telefont. Bólintok és mosolygok, de nem szívből, mert igazán ki is mehetett volna, hiszen nem vagyok köteles végighallgatni senki magánéletét.
- Kérhetem a fejlécet? Terelem el a szót, azaz azt csináljuk már, amiért vagyunk. S várom a bonyolult dolgot.
MKB Bank Vitorlás Klub
1056 Budapest, Váci u. 38.
Írom zökkenőmentesen. Visszaadok. Köszönök. Ő is. Elmegy. Nézek utána üveges tekintettel. Már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg tőle, hogy melyik betűt találta bonyolultnak az M-t vagy a K-t? A B-ről nem hiszem. Ám én sem vagyok tökéletes, így lehet mégis a B volt.

Talán véletlenül nem lettem állatorvos. Néha arra gondolok, nyugodtan lehettem volna pedig ennyi erővel az is.
Én ma is ugyanúgy, mint tegnap, meg előtte, meg a múlt héten, meg még az ősszel, meg tavaly tavasszal is, no meg több mint 10 éve már. Fitten, üdén, kedvesen és mosolygósan, és minden ment is flottul egy ideig. Ráadásul egyedül voltam ismét, amit kimondottan külön élvezek. Pörögtem ezerrel és tettem a dolgom. Valahol szeretem a munkám, örömet ad, ám… 30 éve ismerem. Mondjuk soha nem is kedveltem. Valahogy különc volt számomra, olyan felfoghatatlan elme. Aztán a múlthéten jött és panaszkodott, hogy beteg. Tüdőgyulladása van. (Ha nem említi, észre se veszem, mert szerintem mindig is elég sz@rul néz ki. Evidens, hogy bevillant a múltkori, akitől elkaptam valamit, mert még mindig nem tanulták meg, ha beteg vagyok, akkor nem járok el vásárolni, nem fertőzök ész nélkül másokat is. Ez is köhögött, mint az állat, keze meg sehol. Futottam az ajtóhoz, - fagyjak meg inkább, - alapon, mintha a bacik tudnák a kivezető utat. Égi szemeim előtt lebegett, hogy ismét nagyon gyenge leszek, feküdnöm kell, és csak szenvedek ismét, mások felelőtlensége végett.) Négyen lettünk időközben és ő nem válogatott, nem kereste a számára legjobb megoldást, hanem produkálta határtalan tudását. Amikor próbáltam segíteni, akkor nem hozzám, rám tekintve intézte válaszát, hanem a többiek felé szólt.
– Ugyan már! Nekem ne mondjon baromságokat! Elhallgattam. Csak ragaszkodik a saját verziójához. Ám rövid ideig bírom ki én is. Megszólalok hát ismét.
– Nézze! Magánügye, ha a saját elképzelése szerint valósítsa meg. Végül is, én soha nem fogom látni, se használni, ha Önnek megfelel így, ám legyen.
– Nekem ne adjon tanácsokat! Repülőgép-szerelő szakmám is van. ( Akkor v@zzeg szállj el, de gyorsan és nem a tüdőddel van neked a legnagyobb gondod, hanem az agyad helyén az ürességgel! Kong ott minden. Hallom.) Csak csendesen jegyzem meg, a küszöb az mindig keményfából készül, ergo, amikor a sínt, ha az zenkölve van, és nyers, rézfacsavarral teszem fel, annak igen is elő kell fúrni, és meg kell zsírozni a csavart, mert különben letörik a nyakánál az. És csak kézzel szabad tekerni, mert a gépi fordulatszámot sem viseli el. Sérülékeny, de nagyon dekoratív, ha szépen a helyén van már. Nem véletlen, hogy a hajósok még mindig ezt használják, vagy a savállókat.
Majd a másik véglet. A hétvégén lovasbemutató lesz nála a majorban 60 ló szereplésével. Hordhatná oly magasan az orrát, attól eltekintve, hogy szintén 30 éve ismerem. Korban is hasonló az előzőhöz. Komoly ötvenes. Miután megoldottam a gondját, beszélgetünk még. Nem kiről. Miről. Dóziról. Az anyja ír telivér, az apja angol, zsokéja belga születésű, ám francia állampolgár, a tulajdonosa egy magyar, aki Szlovákiában él, és 5 millió euró, mintegy 1,5 milliárd forint az értéke… s közben meghív a hétvégére…
És a másik eset, ami hab volt a hangulatomhoz már. Magas, kosaras alkat, értelmiségi. ( Rá van írva az arcára, ahogy néz, már észreveszem.) A másik szintén pesti ( lesír róla) olyan elvont figura, aki nézelődik, ám nem lát. Kérdez a magas, és mondom, hogy nem tartom, ám lélegzetvétel nélkül adom az infót, hogy hol kap. Nem hiszi el, amit mondok, hát a másik férfinek látszóhoz fordul, és ismétli önmagát, majd az a böszme elmondja neki ugyan azt, mit előzőleg én mondtam. Azt megköszöni a parasztja és elmegy.
Állati napom volt ma, jó lenne kimondani, hogy igen is, teli a nem létezőm minden ilyen okos tojással már. Nem érdekel, ha benne leszek a tévében, de egyszer valakit becsalok a raktárba, és addig ugrálok rajta, míg lélegzik. Naaa. Kész.

                                             * Vége* 

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat