Írok, tehát vagyok... .. .

Negyvenhét 11

A szívműtétjekor velem is történt valami? Be kell vallanom, ha nem is percre pontosan, akkor, de közben vagy azután, talán folyamatosan, de valami történt velem is, bennem is megváltoztak a dolgok. Késő őszi napon jött a lányom a hírrel, hogy hála lecserélték a megyeszékhelyen Dr. Valakit és Dr. Akárki került a helyére, aki a szokásos rutinvizsgálatnál azonnal kiszúrta Galatea baját. Baj van. Nagy baj. Nagyon nagy. Szívműtétre lesz szükség és nagyon hamar, mert már elmúlt 7 éves, és ezt valójában négyévesen szokták elvégezni. Arra emlékszem, amikor mondta Kingám ezt a sok infót, én hirtelen azt sem tudtam, melyik oldalon van a szívem. Komolyan nem. Annyira ideges lettem. Majd a kamrák meg a pitvarok, sulis korom óta (ami ugyebár nem tegnap volt) ki sem ejtettem talán ezeket a szavakat.
Jött, mondta és elment.
Én meg itt maradtam egyedül az érzéssel. Próbáltam rakosgatni össze a dolgokat. Nehezen ment és nem is olyan ütemben, mint az kellett volna. Hát, ezért volt mindig olyan hideg a kis keze! Nem kapott elegendő vért. Mekkora állat vagyok! Hát ezt illett volna nekem is tudnom.
Számítógépünk, akkor már pár hete volt, így neki estem a netnek. Néztem a kórházat, a feltételezett bajt, minden fellelhető cikket. Hasonlítottam mindenkihez. Járt az agyam éjjel és nappal.
Volt egy nagyon jó ismerősöm, aki szívspecialista. Megragadtam az alkalmat és kérdeztem őt. Megváltozott beszédközben az arca, hangja, mintha ő tudott volna valamit, amit nem mond ki, és akkor napokig nem jól aludtam, persze, mert foglalkoztatott agyilag. Nem tudtam igazán kikapcsolni nappal sem. Natúr aggódtam.
Szóval összefolyik az oxigén dús vér az elhasználttal. Mindenhol átjárás van a szívben. S, ami a legrosszabb, régen nem műtötték őket, és azért haltak meg korán, mert a tüdőben pangott a vér.
- Hurrá. Hurrá. Hurrá! Mi a fészkes fene jöhet még? Miért? Miért? Miért pont ő, miért vele, miért neki? Miért mivelünk? Mekkora lehet a szíve? Milyen kicsi még. Fel sem tudja fogni mi vár rá. Mekkora a kockázat. Mi jöhet még? Mit ártott ez a parányi lány? Jó lenne mindenen túl lenni! Mindenen. Mindenen, ami el sem kezdődött még. Az, hogy sikeres lesz a műtét, egyértelmű volt.
Nem mehet el még, hiszen nem is élt.
Időpontra várunk. November.
Időpontra várunk. December.
Időpontra várunk. Január.
Majd jött a telefon a lányom munkahelyére, hogy ekkor és ekkor legyenek ott. A parkolóban búcsúztunk el reggel, mielőtt indultak. Hó volt még. Galatea örömmel ment. Ő szeret nagyon menni mindig, mindegy hová, csak el, történjen vele valami. Ma is csak két dolgot utál. Este, amikor le kell feküdni, és a reggelbe meg azt, hogy fel kell kelni.
Már nem emlékszem, mennyit dugtam a kezébe Kingámnak. Már rég nem számolom azt sem.

Negyvenhét 12

Már rég nem számolom azt sem? Mit számoljak rajta? Akkor vagyok boldog, ha segíteni tudok. Én csak azt nem szeretem, ha hülyének néznek. Keddre volt a műtét ideje tervezve, de váratlanul megszületett Eszter, aki szívrendellenességgel jött a világra, és megelőzött (jogosan) minket. Így csúsztunk szerdára. Kedden éjjel, amikor beszéltem a lányommal telefonon, bizakodtunk, hogy a doki rég alszik már, és holnap toppon lesz a műtőben.
Nem vagyok vallásos, akkor sem lettem az. Én csak azt tudom, ha akkor elmegy Galatea, utána mentem voltam. Teljesen fel voltam rá készülve lelkiekben. A lányom fiatal, még szülhet, élnie kell, a vőn rendes, meg nagyon szereti a lányát, de csak férfi. Olyan egyértelmű volt, hogy 46 évesen vele tartok, ha . . .
Reggel nyolc előtt jött a telefon Budapestről.
- Anyu! Most tolták be Galateát a műtőbe. Elkezdődött.
Fél egykor jött a második hívás. Közben dolgoztam, testileg. Lelkiekben máshol voltam. Anyja-apja vele, de ma is tudom, ott lett volna a helyem. Csak én soha nem tehetem meg, amit akarok. Vért nem kapott, a sajátját keringették műtét közben, gépen volt végig, és csak másnap vették le a lélegeztetőről. Hiába tolták ki a műtőből, de gépen volt. Magánügyem, hogy miért és mennyit aggódom. Minden este beszéltem a lányommal. Akkor voltam nyugodtabb, ha már ő is a szállására ért. A vőm egy hét után hazajött, majd csak látogatni ment vissza és értük a végén.
Szóval mi minden este, olykor napközben is beszéltünk.
A műtét jól sikerült. Nem kellett beültetni semmit, a szívről levett hártyával dolgozott bent az orvos, össze-visszajavítgatott mindent, igyekezett megszüntetni az átjárásokat. Idézem a doktor urat. " Jobb, mint új korában."
Egyszer voltam meglátogatni, egy vasárnap délután, azt a lányom kérte, mert napi másfél órát lehetett vele lenni, és azt nem akartam elvenni tőle. De ez jól esett, ezt ő kérte. Addig kiment egyet levegőzni a városba, kicsit embernek érezni magát. Alig, hogy elmegy, jön a nővérke, hogy röntgenre kell mennünk. (Vasárnap? Ráadásul délután? Ezt nevezem. Nálunk elájulni se lehet vidéken, csak rendelési idő alatt. Tetszett.)
- Merre találom? - kérdezem a nővért.
- Galatea tudja a járást, naponta megy.
És tényleg odavezetett. Sőt! Köszönés után ledobta a köntösét és lépett fel az ágyra. Alig akarta, hogy segítsek. Én csak lassítani akartam a mozdulatain pedig. (Jegyzem meg, ez egy szoba volt, olyan 16 nm-es, amelynek a felét egy gép foglalta el. Életemben nem láttam ilyen komoly szerkezetet.)
Ma is előttem a kis teste-arca, ahogy fent ül az ablakpárkányon törökülésben és nézi a szomszéd ház tetejét. Olyan kis komoly lett valahol, mellén egy tizenkét centis heggel.
Fájó szívvel jövök haza tőle. Ők még maradnak.

Negyvenhét 13

Ők még maradnak? De már csak egy hétig talán. A műtét a negyediken volt. Az intenzív a harmadikon. Fokozatosan jöttek le az emeleteken. Majd jött a telefon:
- Ugye tudod, hogy a földszintről már az utcára vezet az út?
Édes Istenem! Milyen hihetetlen. Hát sikerült!
Esténként már Galateával is beszélek, így kioktatom:
- Amikor elbúcsúzol a doktor bácsitól majd, tessék szépen azt mondanod neki:
- Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy ( ezt amúgy is tudta, használta), hogy meggyógyítottál.
Talán egy héten át, minden este mondom neki, hogy rögzüljön a kis kobakjában. Elérkezik a hazajövetel napja, és még egy csoda ért, a lányom megkért, hogy Galatea nem jöhetne-e hozzám? Kialudná magát, meg a lakás is, három hétig a vőm egyedül, ha nem is sterilséget, de egy nagytakarítást csinálna. Szóval madarat lehet velem fogatni.
Megérkeznek végre, együtt vagyunk. Rég voltam már ilyen nyugodt. Aggódni aggódtam, de nyugodt voltam, hogy ilyen sikeresen megoldódott a szívproblémája. Kérdezem is:
- A doktor bácsi? Mit szólt a köszönő mondatodhoz?
Galatea nem felel. Lehajtja a fejét. (Olyankor szégyelli magát, de nem mélyen, csak olyan, látod, illendőségből megteszem.)
Kingám kérdezi tőlem:
- Komolyan akarod tudni?
- Hát persze. - feszítettem már titkon belül. Végül is Én tanítottam be neki. Közös öröm.
Erre elkezdi a lányom mesélni:
- A doki, úgy jött be a szobába, mintha figyelte volna, legyenek bent mások is még, szinte megfosztott bennünket a lehetőségtől is, hogy pénzt adjunk neki, és Galatea épp a csapnál mosta a fogát reggeli után, én pakoltam össze, amikor is minden papírt megkaptunk, mindent megbeszéltünk és jöhettünk is haza. A doki búcsúzóul megcirógatta Galatea fejét:
- Vigyázz magadra! Jó legyél! - erre ez a huncut lány meg azt válaszolta:
- Hagyjál békén! Nem látod, hogy fogat mosok?
Már kilenc éve veleszületett rendellenességekre specializálta magát a doki, reméltem, hogy értette, hiszen tudta, kivel áll "szemben".
A lényeg, hogy itt van Galatea és marad is jó hétig. Első este velünk a lányom is fektetésig, de holnap reggeltől egyedül maradok. Várom is meg aggódom érte. Hálóruhában a frissen húzott ágyneműben az én műtöttem, amikor is kiált egyet és teszi is, amit mondott:
- Hányok!
Ketten rohantunk háromfelé s, ő az értelmi sérült, kinyitja tenyerét, ujjacskáit szorosra zárva, és bele az eleje. Mire a tállal odaérek, ügyesen beleborítja és folytatja még kicsit. Azóta se tudom feledni, mert kérem szépen az én unokám még hányni is nem akármilyen módon tud. Se a ruhája, se az ágynemű, semmi nem lett olyan. Kimentünk kezet, fogat mosni, addig kiszellőztettem s, a kutya se mondta volna meg, hogy ott előzőleg...
Talán idén abbahagyhatja a gyógyszert is, amit azóta is szed.

Negyvenhét 14

Mert az a gyógyszer nem akármilyen ám. Apró, olyan éppen csak, és annak is a fele. Reggel és este kell. Napi egy szem, kettő alkalommal. De milyen nehéz is volt eleinte bevetetni. Utálta. Vagy valamiért nem akarta. Milyen sokszor hazudtam a szemébe, hogy nincs benne, és igen is benne volt a pudingjában. Aztán olyan is volt, hogy csúsztunk az idővel, mert félóráig is könyörögtem. Majd elkezdtem szedni valamilyen vitamint, hogy együtt vegyük be. Hisztiztem, hogy nem akarom, szorítottam össze az ajkam. Utánoztam őt.
- Muszáj, mami! - erőszakoskodott velem.
Kölcsönösen beadtuk egymásnak az előírt adagot, s végül abban maradtunk, amit mi szedünk az POCSÉK. De szedtük. Tettük a dolgunk. Első este már kiborított. Már az első nap estéjén. Mi lesz így velünk? Szépen előkészülök a fürdőben. Besegítem a kádba, egyfolytában beszélek hozzá, hogy nem lett pici baba, de most sok mindent nem csinálhat úgy, mint rég, lassan, csak nagyon lassan fokozatosan, mert nem beteg már, de aki ennyi ideig kórházban volt és ilyen komoly műtétje volt... s mondom-mondom folyamatosan. Közben jár a kezem, mosdatom. Játszani is hagyom, hiszen tegnap is, meg már mióta csak tusolt. Eltelik jó idő, hát ki kellene szállni. Mondom, segítek, de nem akarja. Szó szerint felidegesít a bátorságával. Csapkod a vízben, játszana még. Ráadásul elég bátran. A vérnyomásom az egekbe szökik, ami amúgy különben alacsony. Már áll a víz a kád előtt is. Jól van. Most mindketten nyaktörést is szenvedhetünk akár. Nagy sokára szót fogad, a víz talán már jegesedett is. Felteszem a WC ülőke tetejére, mert úgy nem kell hajolnom, kényelmesebben törlöm, de közben mondom még mindig a magamét. Szapulom ezerrel:
- Nagyon szomorú vagyok, amiért ilyen szófogadatlan voltál. Ez nem tréfadolog. Bármenyire vigyázunk, könnyen megeshet a baj, még ha figyelmesek is vagyunk. Tudod, milyen nagyon fáj nekem a szívem, amiért ilyen szófogadatlan vagy!?
S erre közbe vág ez a "mocsadék" fentről, mert az arcom a válláig sem ért.
- Műttesd meg, jobb lesz! - s kezével a hegére mutat.
Ilyenkor nehéz bölcsnek lenni. Nem tudni melyik a jobb, sírni vagy nevetni, sírva nevetni vagy nevetve sírni. A fene a piszkos kis képét! Annyira tudja, mivel lehet a másikat elgyengíteni.
Talán a második vagy harmadik napon, miután kimosott a gép, mentem volna le teregetni. Előzőleg azt is együtt szoktuk. De most kértem, maradjon fent, mert a lépcsőzés nem igazán tenne neki jót. Majd máskor jön velem, ha már meggyógyult teljesen. Erőszakoskodott? Hát, persze. Pont ő az a típus, aki elnyugszik. Viszont megmondtam, egy szót nem beszélünk a lépcsőn, míg megyünk le. Csak akkor jöhet, ha néma lesz. Minden foknál egymásra néztünk. Hallgattunk és haladtunk.
Nekem igazából fel sem tűnt, hogy olyan fél esztendőre rá megyünk szintén a lépcsőn le, ölemben a kosár, mellettem Galatea, aki megszólal:
- Mikor beszélhetek már a lépcsőn? Vagy már soha?

Negyvenhét 15

Soha nem gondoltam, hogy egy ekkora csöppség, ilyen hamar gyógyul. Igen, a gyerekek szervezete még másképp reagál a beavatkozásokra. Szép lassan mindennap könnyebb lett. Csak az a ronda heg a cicijei között, és a napi két gyógyszerbevétel emlékeztet azokra a nehezen megélt napokra. Valójában ő nem igazán foglalkozik a heggel. Amikor front van, sokszor gondolok rá másképp, mint a műtét előtt. Nem panaszkodik valójában. Remélem, már nem is lesz gond a szívével többé! Visszazökken az iskolába is fokozatosan. Sőt! Már nem csak úszni jár, mint előzőleg. Egy kisfiúnak megváltoznak a körülményei, visszamondják szülei a lovaglást. Lányomék kapva kapnak az alkalmon. Minden csütörtökön lovagolni is jár már. Imádják egymást a lóval.
- Szoktál vinni Pajkosnak kockacukrot? - érdeklődöm.
Mire kikapok jogosan a lányomtól. (Elismerem mindig, ha igaza van. Mondjuk, ez oda-vissza működik nálunk.)
- Sárgarépát kell vinni neki. Eltévesztetted Mami!
Már a zöldséges is tudja, hogy a fonnyadtabbakat is elviszik tőle szerdánként egy kislány az anyukájával. Persze, hogy kimondottan várja a ló is, hiszen egy reklámszatyor finomsággal megy hozzá egy kislány. Eteti. Én meg kihasználom a helyzetet. Beszéltettem.
- Sétáltok? Fogod a lábát és mentek egymás mellett?
( Lányom elfordul a kérdés hallatára.) Galatea megsajnál, hogy ilyen butus vagyok és büszkén magyaráz:
- Nem! Hátára ülök. Így! (Mutatja is.) Nagyon egyenesen, bátran. Fogom a kantárt, és megy alattam. Visz engem.
Bezzeg, ha simán megkérem, meséljen, akkor egy kukkot se szólna. Az évek alatt kiismertem azt gondolom. Meglelem rajta az a fogást, ami számára előnyös. Nekem kellett hozzá idomulnom egy bizonyos fokig. Vannak viszont dolgok, amihez mereven ragaszkodom. No, nem annyira mereven, de sokáig mutatom a határozottságom. Aztán vagy sikerrel járok vagy elfeledem már, de az is lehet, feladom. Viszont nagyon igyekszem minden téren. Amit a lányom kér, Galateával kapcsolatosan, az pedig szent és sérthetetlen. Nem úgy van az, hogy a több napos, hetes, olykor hónapos munkájukat én csak egy szempillantás alatt egy szóval áthúzom. Nem tehetem meg. Nem engedi az eszem.
Eszemről jut eszembe, no, de azt majd legközelebb...

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat