Negyvenhét 6

Olykor kioszt? Bármikor, ha nem viselkedem úgy, ahogy kellene szerinte. Rám szól szinte. Persze azokkal a szavakkal, amiket ő kap a lányomtól. Van esze. Adja tovább. Szemrebbenés nélkül mondja, ha viccelek, és neki már nincs ínyére: - Ne kajlálkodj! S, most kivételesen hatalmas "titkok" következnek. Olyan nőiesek is. Szóval, mi szoptuk a jobb hüvelykujjunk. Azaz nem mi, csak ő a sajátját. Talán hatéves koráig is. Már azt hittem soha nem szokik le róla! Ha nálam aludt hétvégén az első utunk a hálóból egyenest a mosdóba vezetett ébredés után. Nem is beszélt még Galatea, de én mondtam a magamét:
- Egy nő mindig ad magára, fiúk előtt így nem mutatkozunk! Rendbe hozzuk szépen magunk. - majd osontunk be a mosdóba, hogy egyik fiúval se fussunk össze.
S, tettük is a dolgunk. Míg egyszer elkísért a fogorvoshoz, ahol is kapott egy szórólapot.
- Majd anyukád elmesél mindent a képekről. - mondta neki a doki. Nem bírta ki hazáig. Érdekelte már nálam a prospektus. Jól megvizsgáltuk a képeket és megállapítottuk nagy bölcsen:
- A szánkban lepedék van.
De, abban az időben valamiért olyan kis csipás is volt minden reggelre. Szerintem érzékeny volt valamire a szeme. Mindig friss kamillateába tettem a sminkes vattám és azzal itattam le. Komolyan, valami förtelmesen tudott kinézni reggelre. Mielőtt iskolába ment, azon a nyáron elárultam neki, hogy az orrunkba nem a cica kakál. Mit tudom én milyen gyerekek közé kerül és ne nevessék ki ilyesmiért, alapon. Néz rám komolyan, mint aki megtudta a bölcsek kövéhez vezető térkép pontos helyét és rákérdez határozottan komoly arccal:
- A macska?
Így ismerkedtünk meg, ennek révén a baktériumokkal.
Egyik reggel épp jártatom a szám a csaptelep előtt, amikor is sorolom, hogy fogat kell mosnunk, mert lepedékes a szánk, az orrunkban baktériumok vannak, a kezünk meg nyálas vastagon, hogy a nőknek mennyi, de mennyi problémájuk van. Mire megszólal ez a "vakarék" lentről, mert sokkal alacsonyabb volt akkor még tőlem.
- A csipát meg kihagytad, mami!
(Amikor ezt elmeséltem a szülőknek, mert azért kölcsönösen sok-sok eseményt megosztunk. Ez fontos, mert építeni csak így lehet stabilan a másik munkájára. A vőm, akinek szintén van humora, mindössze annyit kérdezett:
- A fülzsír lesz talán a következő téma? )
Figyel.
Ezt a következtetést vontam le belőle. Ki kell használnom hát! Igyekeztem is minden tudásom bevetni. Nagyon jó kis kártyákról tanultunk a testrészeink.  (Csak intézmények vásárolták meg Magyarországon, meg én.) Megkocogtattuk egymás könyökét, térdét. Majd, amikor már érzetem tud valamit, szándékosan összekevertem. Mutattam a térdem és csuklót mondtam. Imádott kijavítani. Kellett számára is a sikerélmény. Valahol minden tettemben tudat alatt benne van a fejlesztése. Ezt én már nem tudom levetkőzni. Igyekeztem hátulról irányítani. Rájöttem a parancsolgatást nem szereti. Mondjuk meg őszintén. Ki? Én sem. A tűzhely, hogy süt, azt a mai napig tudja. Olyan szögben áll be lehajolva a sütőhöz negyvenhét centire a popsiját kitolva. No, meg a kézmosásnál egy életre "belevertem" a víz használatát. Említette is a lányom, hogy szinte lopva mosnak fogat a párjával, mert képes odamenni Galatea és elzárja a csapot, majd közli:
- Mami mondta, a víz nem játék.
A szemetelése egy külön fejezetet is megér. Azaz a nem szemetelése.
Kész környezetvédő ez a kislány.

Negyvenhét 7

Kész környezetvédő ez a kislány? Hát, majdnem. Amikor ez történt, majd szörnyethaltam. Mint már azt említettem is talán a gyerek utánozza a felnőttet. Vagy épp ellenkezőleg. Kipróbál olyat is, amit a felnőtt már átgondoltan nem tesz meg. Tapasztal. Az kell.
Egyik nyáron elmentünk valahová, tömeg, ember - ember hátán. De tényleg, voltunk vagy ezren is. Valami rendezvény volt, ha jól emlékszem. Árusok kipakolva, jó magyarosan. (Mentségükre legyen mondva könyvárus is volt.)
Fél szemem Galateán. Igyekszem ilyenkor a szülőket kicsit tehermentesíteni. Bár a lányom szerint velem van a legtöbb baj, de erről majd máskor, és különben sem én toporzékoltam, hogy el akarok menni az állatkertbe, ő hívott és azóta is hallgatom, velem több gond volt, mint a kislánnyal.
Szóval a főtt kukoricaárus előtt megbeszélik a lányommal, hogy esznek. Hallom sustorognak. Azaz nem hallottam miről pontosan ezek szerint. Pillanatra félre nézek, és már csak a hátát látom Galateának. Bele a tömegbe, át mindenen és mindenkin, fut, kacsázva, ahogy csak ő tud.
- Kingaaaaaaa! - üvöltöm a húsz centire álló lányomnak, aki teljesen nyugodt. (Egyszer ilyenkor kapok én meg infarktust!)
- Semmi gond anyu! Nézd!
Galatea odaszaladt a legközelebbi szemeteshez és kiköpte a rágóját mindössze. Ügyesen futott is vissza hozzánk. Mindössze ennyi. Aznap este mesélte el a lányom, nem ezt volt nehéz vele megértetni, nem azt, hogy nem szemetelünk. Hanem azt, nem neki kell mindenki után összeszedni. Jogos is a lányom véleménye, bármilyen fertőzést összeszedhet akarata ellenére, ha csak úgy elkezd elhullajtott dolgokat szedegetni mások után.
S még mielőtt szentté avatnám ezt a "mocsok" lányt, azt is elmesélem róla hogyan játszik olykor. Minimum nyolc dolgot levesz a polcról, melyet tizenhárom felé dobál, és emelt fővel elhagyja a helyszínt. Olyankor szapulom. Valójában pedig szidom. Bevett szokás, mert azt vettük észre ezt igényli, minden hangosabb nevelőcélzattal elkezdett kiselőadást így kezdünk:
- Most is szeretlek, de ezt nem így kellett volna…
- Most is szeretlek, de hányszor mondtam már el...
- Most is szeretlek, de ez volt az utolsó eset, remélem azt....
Jól felbosszant valamivel, majd amikor látja, hogy bármelyik pillanatban megüthet a guta, jó szorosan odaáll elém, és mint akit mélyen érdekel a válasz, megkérdezi:
- Mami! Jól vagy?
Eleinte zavart nagyon, hogy ennyire pimasz is ráadásul, majd meg kellett értenem, ő komolyan aggódik akkor már. Valamiért az ő kis kobakjában így rakódnak le a dolgok. Ezt kell elfogadnunk. Vannak dolgok, amin nem tudunk változtatni. Talán a számomra érthetetlen cselekedetei azok, melyről az ő kis papírosa szól, s mindezt okozza az a bizonyos negyvenhetedik, felesleges kromoszóma, mely ott lapul benne, minden egyes sejtjében. Amitől Galatea más.

Negyvenhét 8

Galatea más? Igen, Ő más, mint a többi gyerek. Szeretem rá ezt a szót használni, hogy más. Más és nem beteg. Ha beteg volna, akkor lehetne remény arra, hogy meggyógyul valamikor. De ő, míg él, mindig ilyen marad. Másnak született. Nem több szeretetet igényel, mert azt mindenki igényli. Ő, valamiért mintha többet adna vissza. Isten tudja, hogyan van ez, de nem olyan átlag.
Kicsit visszakanyarodok a régebbi időkhöz, mert nagyon előre szaladtam.
Szóval van egy unokám, akivel egyre több időt töltök együtt. Minden hétvégére megkapom. Közben mi költözünk, átmenetileg máshol lakunk. Kérem a lányom, ne hozza, mert szűkösen vagyunk, sok a munka is, építkezünk. Egy hónap után én hívom őket, hozza, mert nem bírom nélküle. Ott az albérletben, ha szűkösen is, de mindent megoldok, ami vele kapcsolatos. Menni nem tud, a falnál húzza fel magát. Mászik csak, de azt, mint a villám. Három éves lassan, és nem szobatiszta, nem megy, nem beszél, csak hangokat ad, és olyan szép a pofija, s már egy éve szemüveges is.
Amikor szemüveget kapott a lányom is, én is hordani kezdtünk szemüveget, hogy érezze, másnak is van. Sőt! Akkor kapta tőlem azt a Götz babát, mert szemüveges az is. (Jegyzem meg, idén belevágott a hajába, frufrut vágott neki, egyszer kinyuvasztom úgyis valamiért!) Kijárta bölcsit is. Kevés időt töltött ott, de arra mindenképp jó volt, hogy az ovit könnyebben kezdje. Ráadásul a két intézmény egymás mellett is van. Azt meg onnan tudom, mert egyszer, amikor én voltam a soros, rossz helyre akartam vinni és ő húzott a másik kapuhoz. Jó a gyerek a háznál, szoktam ilyenkor mondani, ha kihúz a csávából. Azt hiszem megszoktuk egymást. Én ragaszkodom hozzá, ő meg nem tudja megmondani mit érez irántam. Csak sejtem. Nem üvölt, amikor meglát. Nem kap sírógörcsöt. Talán kedvel kicsit! Remélem!
Miután beköltöztünk a bidés jelenetre emlékszem nagyon. Azt az elégedett képet, amit vágott. (Valamiért tekintetolvasóvá léptem elő általa.)
- Király! Végre egy megfelelő alkalmatosság, amit elérek én is kézmosáskor. Szerethetnek ezek engem, ha még ezt is megteszik!
Rövid ideig azt hittem végre lesz egy saját fürdőm. Kicsi, ám számomra épp megfelel. De szép lassan megosztottam ezzel a "mocsadékkal". (Soha nem bántó szándék vezérel, amikor különböző jelzőket aggatok rá.) A tükör előtti polcot a fülpuci választja ketté. Az közös még. Jobbra minden az övé csak, balra az enyém. Mindenki használja csak a saját parfümjét!

Negyvenhét 9

Mindenki használja is a saját parfümjét! Hát nem így természetes az? Nem az ára miatt csak, de az övé direkt kislányoknak van kitalálva. Mindig olyan jó "szaga" van ennek a "mocsadék" lánynak. Én sem voltam egy koszfészek, de a lányom nagyon ügyesen csinál valamit. Galatea mindig olyan ápolt, jó ránézni, látszik, hogy törődnek vele, nem magától nő csak, mint a gaz, hátul a kertben. Ez természetesen örömmel tölti el anyai szívem. Eleinte, amikor nálam volt hétvégén, szinte minden egyes alkalommal keveset vágtam a hajacskájából, míg nem egyszer "megfenyegetett" a lányom, többet nem hozza el Galateát, ha ollóval közelítek feléje. Szót fogadtam. Így lett szép hosszú a haja. S, ennek következtében megtanultam a parkettafonást is. A beszédkészségünk is lassan kezdett alakulgatni. Mosogatni viszont utáltam vele, de ezerszer megtettem. Kényelmetlen volt nagyon. Különösen, hogy rám kényszerítette a kötényt is. Neki is volt, hát nekem is fel kellett kötnöm. Nem elég, hogy beöltöztetett, még a hely is szűk volt. Persze, mert a medencém egyszemélyes. Én álltam jobbra, mosogattam, Ő meg balra tőlem, a másik medencében öblögetett. De min áll? Hát a konyhaszéken. Ja. A karfáson, oldalt betolva. Maga volt a tökély. A csepegtetőm meg hozzá volt közelebb, de azt a mozdulatot is nekem kellett megtennem sokszor. Szóval a derekam majd leszakadt, mire végeztünk. Viszont az első mondatot ott mondta nekem, ott mosogatás közben. Más talán megsértődött volna, de én erre vártam már sok hónapja, éve akkor. No, nem arra, amit mondott, hanem azt, hogy beszéljen végre. Talán nem mindent a kénye-kedve szerint tettem, talán felbosszantottam, talán a gyermekközösség is befolyással volt erre a mondatra, de én össze-vissza puszilgattam érte, hiszen azt mondta nekem mérgesen:
- Dögölj meg!
Később sokat mondogatta azt is, hogy hülye. Arról nagyon hamar leszokott. Felidegesítettem, mert visszakérdeztem minden-egyes alkalommal:
- Tessék? Hogy mondod? Ügyes? Jól értem? Ügyes?
Erre lassabban megismételte a hülyét, de addig bosszantottam, míg feladta. Láttam az arcán a mérget, és a szemében a dühöt, ez a nő nem érti, mit akarok mondani, tényleg hülye.
Később, amikor már tudta, vannak csúnya szavak, egy alkalommal mi hárman csajok csacsogunk, amikor is mondja Kingám, hogy Debrecenbe... stb. Erre Galatea rászól az anyjára:
- Üss a szádra! Csúnyát mondtál!
- Nem mondtam csúnyát. - Védekezik a lányom, én meg csodálkozom, mert tényleg nem mondott semmi csúnyát. Mire ez a szemfülecske megvédi érvekkel is az előzőeket.
- De, Anya! Mondtad Debrecen.
Nem tudni a mai napig sem, mit vélt ő ebben csúnyának, de akkor hallotta először szerintem. Viszont nekem segített akarata ellenére, mert ezáltal kezdtem el magyarázni neki egyre többet, hol élünk, melyik városban, és Debrecen is egy ilyen hely, mint ez, csak jóval nagyobb. Akkoriban vettem neki a földgömböt is. Összedolgozunk mi.

Negyvenhét 10

Összedolgozunk mi? Nem tudom igazán. Nem képeztem magam szakembernek. S, már nem is fogom, ha ez idáig nem tettem. Ösztönösen teszem, amit gondolok. Igyekszem. Talán egy éves sem volt még Galatea, amikor a szülők valamilyen kurzusra jártak a megyeszékhelyre. Kérdezgettem a lányom, miről folynak az előadások, mi történik ott? De nem igazán láttam nyitottnak. Furcsának is véltem, mert általában nem így szoktunk mi kivesézni, megbeszélni dolgokat. Olyan titokzatos volt, míg végre egyszer kinyögte, hogy ami ott történik, az, ha nem is titkos, de nagyon bizalmas, és csak egymás között beszélik meg, meg blabla, és stb. Meg na, ja, és magyarázta a semmit. Gondoltam, én meg végül is csak mamája vagyok Galateának. A huszadrangú senki. Ám, meghallgattam azért, ha elkottyantott pár szót. Galatea volt a legfiatalabb sérült, 24 éves a legidősebb. Szülők, sok-sok azonos cipőben járók, csak más fokozatú sérült gyerekekkel, a végén valami tesztet is kitöltettek velük. Ennyi. Hetekig csend ezzel kapcsolatosan.
Szokásom volt még abban az időben mindennap a megyei lapot megvenni, és ha nem is reggel, de valamikor a nap folyamán átlapozni. Egyik délután olvasok egy cikket. No, nem a címoldalon! Annyira azért nem mindenkinek volt ez fontos. Mindössze az érintetteknek.
Ráismertem az előadássorozatra, melyről a lányom is említést tett. A cikk azzal fejeződött be, hogy idéztek a szülők által leírtakból. Olvasom. (Mennyire előttem van most is a kép, ahogy ott ülök, és ölemben a kihajtott újság, és falom a mondatokat.)

" Egy olyan közösségben lehettem, ahol nem kellett magam szégyellnem azért, amiről nem tehetek."

Felpattanok, és a telefonhoz rohanok. Hívom a lányom, s beolvasom ezt a mondatot, ő meg nekem esik kicsit sértődötten, hogy már megint és ismét a háta mögött nyomoztam valamit és kitől is tudom tulajdonképpen? Szívbemarkoló volt, - mintha egy sírba illenék vinni titokról rántottam volna le a leplet, - a hangja. Bevallottam hát gyorsan:
- A mai újságban olvastam mindössze egy hírt, és én úgy éreztem, ezt a mondatot te írtad.
- Igen, én írtam...gyere fel meló után, ha tudsz!
S, én mentem.
Talán, ha van valaki, aki segített volna feldolgozni nekem, akkor nem tart ennyi ideig, amíg tartott. A szívműtétjekor velem is történt valami.

 

Oldal: 47 6-10
Írok, tehát vagyok... .. . - © 2008 - 2024 - ilcsi.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat