Írok, tehát vagyok... .. .

Negyvenhét

1997 - ben született, egy augusztusi napon az esti órákban egy kislány... a lányom lánya Galatea, Iza. Annyira kértem a lányom, ha jönnek a fájások, s miután mentőt hívott, utána egyetlen pillanatot szánjon rám is, csörgessen meg, és indulok utánuk a kórházba. Erre meg! Csak nekem szólt. Én vittem be őket. Nagyon aggódtam vezetés közben. A vőmmel, azóta sem voltam annyit kettesben, mint aznap. Sokórás vajúdás után megszületett:
- Kislány, egészséges - mondta a doki, - mindketten jól vannak, kérem a türelmüket, még olyan félóra, és kitoljuk őket.
Igen, félórát nagyon-nagyon is boldogok voltunk. A vőm lenagymamázott én őt leapukáztam. Vidáman vártuk a lányokat, amikor is... Istenem! Mennyire előttem van az a folyosó, a nővér tolja az inkubátort, mellette az orvos, a lányom egy tolókocsiban. Valami nagyon nem tetszett. Kingám nyúzott arca is lesújtott. Pedig még bejövetelt nevettünk is. Azt mondta adott az orvosnak egy papírt, melyben megtiltja, hogy én bemenjek a szülőszobába, bárki bemehet, csak én nem. Ugyan is állandóan azzal zaklattam, úgy megszülném helyette. Persze, mert féltettem a fájdalomtól, de nem komolyan gondoltam én azt.
Szóval, ott vagyunk együtt mind és mondja az orvos az Apukának, amit én látok már akkor. Azt hiszem... talán... lehetséges... feltételezhető... nem kizárt.... és egy idegen szó. Így maradtak meg bennem, mint szófoszlányok. Viszont, egy "mocskosan" huncut szempár nézett rám a búra alól, s mintha megszólaltak volna azok a hatalmas szemek, a kilökött nyelv felett:
- Szia, Mami! Ilyen vagyok. Ez vagyok én, Galatea. Na? Mit szólsz hozzám?
Emlékszem mielőtt kiadta a kórház, azaz hazajöhettek, a folyosón az orvos felajánlotta a szülőknek, ha úgy gondolják mégis, ha kiderül, hogy... akkor intézetbe is adhatják. Én, az üvegfalon át a kezemben a picivel néztem a szülőket és csak ismervén mindkettőjüket a felháborodott értetlenségüket láttam az arcukon, mozdulataikon.
Pár hónaposan már a genetikai vizsgálat eredménye is a kezünkben volt.
A 21-es kromoszómával van a gond. Tiszta triszómia. Down-szindrómás Galatea. Magyarul: középsúlyos értelmi fogyatékos.
No, de visszatérve a születésnapra. Beszélgettünk még, majd a vőmmel visszajöttünk lakhelyünkre. Útközben sem fogtam fel igazán vagy nem akartam hinni. Mit tagadjam? Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Otthon a fiam mellkasára borultam, ahogy álltunk a konyhában és ott sírtam életemben igazán utoljára. Mit sírtam? Nyüszítettem inkább. Értetlenül nézett rám, csak erre emlékszem és szorosan ölelt, mint előtte talán soha. Később a hálóban az uramnak mondom:
- Megszült ma Kinga és Downos lett Galatea, azt mondják, lehet, de én látom, igen.
- Isten nem ver bottal. - Ennyit felelt nekem.
De addigra elfogytak az aznapra adagolt könnyeim. Képtelen voltam sírni. S, azóta sem megy igazán. Megkeményedtem.

Negyvenhét 2

Megkeményedtem? Francokat. Csak annak mutattam magam. Erősnek. Miközben belül rágott a féreg és ezerré gyülemlett fel bennem a kérdések halmaza. Mit ártott az én lányom ennek az embernek, hogy Istent emlegetve szórja szavait? A mai napig nem tudom rá a választ, de pár esztendeje legalább már nem is érdekel. Miért pont mi? Miért velünk? Miért nekünk? ( Az évek folyamán lassan minderre választ kaptam, vagy adtunk magunknak.)
Haza is én hoztam őket a Kórházból. Emlékszem, akkor még kocsijuk sem volt a gyerekeknek. Milyen szépen is sütött a Nap azon a délelőttön! Csak én voltam bánatos belül. Belőlem merítettek kevés erőt a szülők, hát figyelnem kellett minden rezdülésemre.
Talán időrendileg a lányom sokkal jobban tudna visszaemlékezni, mint én, de ő is másképpen élte meg ezt az időszakot, és én is. S ez így természetes. Végül is én "csak" a mami vagyok.
Már nagyon hideg volt, kora tél, 97 tele, amikor Győrbe utaztak vonattal, a genetikai vizsgálatra. Hárman. (Jegyzek meg itt egy fontos dolgot, míg eszemben van. Az én unokámnak nem csak igazi anyja, hanem igazi apja is van.) Emlékszem lopva futottam ki az állomásra, kezemben a pénzzel. Amikor csak tudom, ahol csak bírom, amivel csak lehet, segítem őket. Bármilyen kicsivel is, de igyekszem tőlem telhetően. Pár hétre rá telefonon én kaptam meg a vizsgálati eredményt. (Persze, én voltam elérhető. Utána vettem meg az első telefont nekik.) Kértem, azért a szülőket írásban is értesítsék. De! Majd felmegyek hozzájuk és én mondom meg. Ott lettem volna rosszul. Azért mindenhez nekem sem volt erőm. Hallgattam. Miközben belül ordítottam. Négy napra rá, hívott a lányom, hogy menjek, megjött a levél. Beszéltünk mi közben is, de nem erről. Amúgy sem vagyok pletykás. Isten verjen meg érte, ha ez bűnömnek róható fel. Kaptak tőlem négy nap reményt.
Munka után siettem szokásosan hozzájuk. Kingám szemén láttam sírt. Mutatta a levelet, elmondta ma délután hozta a postás, Galatea aludt még. Miután elolvasta, kiment a teraszra, elszívott egymásután négy cigarettát, megrázta magát és az életnek menni kell tovább alapon folytatta, ahol abbahagyta.
- Tudod, Anyu! Azért jobb, hogy nekünk született és nem Marinak a tanyára.
Ezt a mondatát, míg élek nem feledem. Nem fennhangon mondta, nem kérkedve, nem vezérelve semmi rossz szándékkal a tanyák és a Máriák iránt. De elkezdtem gondolkodni, ki az a Mari, és lakik nekünk ismerősünk, rokonunk tanyán?  Ennyire nem voltam képben bizonyos dolgokkal 39 évesen. Haragudtam a világra. Utáltam, ha valakinek épp unokája született. Mérges voltam, ha megkérdezték: - Igaz-e? Fájt, ha nem kérdeztek semmit, csak néztek. Vádoltam mindenkit mindennel, miközben magam is.
Bele fogunk őrülni.

Negyvenhét 3

Bele fogunk őrülni? Na, ezt az egyet nem szabad. Bármit, csak azt ne! Jött a védőnő, - évekkel később személyesen is megismertem, - aki mindent megnézett, a külön kis edényeit, ruháit csak pont abban nem segített, amihez érteni is illett (kellett?) volna neki. Így hát, ha olvastunk valamit mindig kölcsönösen elmondtuk, megosztottuk egymással. Szakkönyv-cserekereskedelmet folytattam a lányommal évekig. Amúgy meg csak azt tanácsoltam, - mint ma is teszem bárkinek:
- Mindenkit illendően meghallgatni, és csak azt tenni, amit mi anyaként jónak vélünk.
Jöttek a hétköznapok, amik szürkék soha nem voltak.
Lassan fejlődött Galatea. Lassan, de fejlődött. Mindent később csinált, mint amúgy szokás vagy nagy átlagnak mondható.
Szégyen ide - szégyen oda, de nem emlékszem mikor fordult meg, ült fel. Arra viszont igen, hogy négyévesen lett szobatiszta, és hatévesen kezdett el beszélni.
Másfél év után a gyerekek feladták hála, akkor kaptam meg egyes egyedül az unokám. Addig azt hitték szerintem, senki nem képes úgy és azt tenni, mint ők. Persze, hogy nem azt teszem, mint ők, de ha van rá mód, akkor nem kell burokban élni senkinek. Lányom iskolába iratkozott és olykor ketten maradtunk Galateával. Húúú! Izgultam is rendesen, ám szép lassan visszalopóztak az elfelejtett dolgok, amikor nekem voltak aprók a gyermekeim.
Valami korai fejlesztésnek nevezett, egyéni foglalkozásra is hordta a lányom egy ideig. Soha nem értettem az anyuka miért nem láthatta az egész foglalkozást egy ablak mögül. Hiszen, akkor nem az elhadart két mondatot gyakorolta volna vele otthon. Később ezt a hölgyet is megismertem személyesen. Gyógypedagógus a lelkem, de eléggé egzaltált nőszemély. Számomra legalább is nem árasztott a hangja, szavai, megjelenése nyugalmat, békét, szeretetet. A bölcsivel sem volt igazán szerencsénk. Hogy is hívták? Ja. Irma néni. Nyugdíj előtt, parányi türelemmel. Egyszer megyek Galatáért és szemüvege vastagon maszatos. Lányom szerint az volt a csoda, ha nem. Mondom hangosan, hogy a gondozó is hallja:
- Gyere Kicsim! Mami megtörli a lencsét, hogy lásd hol vagy!
Nem érdekelt, hogy nem beszélt hozzám az unokám, én mindig és folyamatosan, magyarul, tisztán és érthetően. Semmi atyala-patyala. A szülők, akkor is meséltek neki elalváskor felváltva, amikor csak mi értettük a gügyögését.
Teltek az évek és Galatea nem beszélt.
Nem egyformák ők sem. Van, aki nem beszél közülük. Ő sem.

Negyvenhét 4

Ő sem? Ő sem fog beszélni talán már soha? Kegyetlen fontos a kommunikáció. Tekintetből olvasni egy életen át? Tekintetből lehet pedig. El is mondom hogyan. Anyák napján 98- ban, összeszedtem szokásosan két utódom, mivel utódomnak utódja is volt már, így természetesen őt is, és kivételesen nem a városunkba, hanem egy közelben lévőbe vittem el őket cukrászdába. Hátul az érzés megvolt bennem, ne csodáljanak meg bennünk itt. Kis városban élünk, 12 ezer ember, mint egy nagy falu végül is. Szóval ott vagyunk a teraszon, a Nap nyolc ágon, Galatea babakocsistól az asztalmellé tolva. Jól is éreztük magunk négyen, míg egy fertelmesen ronda nő, akinek már aggódni kezdtem a mellkasáért, mert olyan tátott szájjal bámult mereven a babakocsiban virgonckodó unokámra egy másik asztaltól, szóval kínos volt. Bár a vele lévő valaki rángatta, sugdosott neki, mintha figyelmeztette volna, hogy ne ennyire feltűnően! Rettenetes volt. Mondjuk, a mai eszemmel már nem hunyászkodnék meg, mint akkor tettem-tettük. Előbb fizettünk, mint azt terveztük, majd eljöttünk. A hátunkon a szemekkel. Hoztuk magunkkal a megvető pillantásaikat.
Ma? Ma már kivenném Galateát a babakocsiból. Hónalját fogva odavinném a másik asztalhoz és mindössze ennyit mondanék az ismeretlen voyeurnak, pofájába tolva a kislányt.
- Jól megnézted? Mert fizettünk és mennénk!
Milyen könnyű is később okosnak lenni, vagy legalább annak tűnni. Megszámolni nem tudom mennyi, de mennyi ilyen alkalom volt még utána a hosszú évek során is. Bizonyára még ma is, csak talán hozzáedződtünk. Megszokni ezt nem is lehet. Elviselni kell. S, ez nem kedv kérdése.
Tavaly voltam egy játékboltban velük. Mi hárman csajok. (Én, a lányom, a lányom lánya.) Így szoktuk néha mondani magunkra mostanság. Szóval Galatea választhatott valamit, tudta mami fizeti, mert tartoztam valamiért neki. Egy olyan üzletben, egy olyan játékboltba mentünk be, ahol én kapásból el tudtam volna költeni kétszázezret, ő hosszadalmas válogatás után egy 980.-Ft-os fa, logikai játék mellett voksolt. Persze, mindent megnéztünk amúgy rendesen az üzlet kínálatából. Majd a pénztárnál sorban állván egy Vuk plüsshöz odalépett és nózizás után ennyit mondott Vuknak.
- Ó! Milyen bájos vagy.
Nem engedte egy hasonlókorú, taknyos teljességében számomra meg azt az önfeledt örömet, amit igenis jogosan érezhettem volna, mert tátott szájjal csodálta unokám. Igaz ő kócosan, maszatosan, rendezetlen ruházattal, de neki legalább nincs papírja, hogy sérült. Nekünk van. Meg az anyukájának se talán, aki rángatta el kíváncsi lányát, mintha leprásak lennénk.
Összeszorult mindig a szívem ilyenkor. Sajnáltam azt a másik kislányt.

Negyvenhét 5

Sajnáltam azt a másik kislányt? Bizony Őt! Nem is Galateát. Bár neki sincs minden megengedve, de viselkedni azért azt tudni kell. Olyan minimum. Amennyire csak lehet. Tanulni kell az életet. A szobatisztaságra való szoktatás... milyen rég is volt. Emlékszem egy hatalmas kancsó és egy nagy korsó volt a kezemben, és őnagysága meg ült a bilin. Közben monoton járt a szám.
- Hallod? Így fog kijönni neked is a vesédből, amit az előbb megittál üdítőt. Ja! Az még nem, mert az úton van. Maradjunk a reggeli kakaódnál. Hallod? - s közben a víz egyik edényből a másikba vándorolt. S, a szám örökké járt.
Az első székletről fotóm is van. Elküldtem a nővéremnek, de magyarázó szöveget nem mellékeltem minden kép mellé. Erre kérdezi:
- Rozsdás bilije van az egy szem unokádnak?
- Ugyan már! Akkorkára sikerült az első, de attól még, hogy aprócska, értékelni kell.
(Tényleg. Még mindig van vagy ezer fotó, amit be kellene szkennelnem a nagyságos kisasszonyról.)
Sokszor "kikaptam" az elején a lányomtól, hogy túl sok pelust használok. Sűrűn tettem tisztába szerinte. Mígnem cselhez folyamodtam. Egyik alkalommal leloptam a csomagolásról a írást. Vettem egy pont olyan pelust, amit alaposan eldugtam, s abból használtam hétvégenként párat. Szerintem a mai napig nem árultam el a lányomnak, csak nagyon mosolyogtam magamban, amikor megdicsért.
- Látod! Milyen ügyesen megtanultad, amit kértem.
Fogok én majd vitázni ilyen piszlicsáré dolgokon. Megoldottam a magam szintjén. A pukival is volt gondunk, mire megtanulta, hogy azt csak a mosdóban illik. Aztán, amikor néha egy fotelos elhallatszik, elpirul és kicsúszik a száján:
- Bocs.
Az iskolakezdet elején volt egy szokása, de csak akkor, ha vendégek voltak, szűk családi körben soha nem tette. Megszólalt minden előzmény nélkül és csak asztalnál, étkezés közben.
- Fingok.*
Az első alkalommal nagyon meglepődtem, majd kicselezvén, előre jeleztem legújabb szokását és kértem mindenkit, ha mód van rá, tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. Nem kapott reakciót rá és olyan 6-8 alkalom után feladta.  (Kitartó fehérnép.) Azóta sem csinálta. Persze, minden megnyilvánulását másképp kell kezelni. Mindre a fenti megoldás nem érvényes. A köszönéssel sincs már gond. Igyekszem megelőzni, de nem megy. Vagy átsiklik az ő kis világába és akkor szemkontaktus se lehetséges.
Én mindig is azt vallottam: - egy gyereket nem nevelni, hanem viselkedni kell előtte.
Ha én állandó jelleggel az orrom piszkálnám előtte, akkor bizonyára ő is azt tenné. Mivel ilyet nem látott, hát nem is teszi. A szalvéta használatát kimondottan értékelem. Komolyan használja, nem dísznek van a tányérja mellett. Igényli. Sok felnőtt tanulhatna tőle. Egy alkalommal a teraszon vacsoráztunk ketten. Talán hét éves lehetett. A májkrémet imádta vajjal kikeverve, akkortájt. Én meg megdolgoztattam. Nagyon fontos a motorikus mozgásfejlesztés. Keverje csak magának össze! Hozzá is látott, de sajnos összekente az ujjacskáját, majd kérte a szalvétát. (A bűnös én voltam, nem vittem ki a tálcán.) Végül is nem a Hilton teraszán voltunk.
- Nyald le! - tanácsoltam suttogva nőiesen neki.
Majd kitört a nyelve, de mondta, teli indulattal:
- Mami! Ne gusztustalankodj!
Olykor kioszt.

*= Akkor és azóta sem ejtette ki annyira tisztán az f hangot. Azt azért sajnálom.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat