Írok, tehát vagyok... .. .

Negyvenhét 16

S, eljött a legközelebb, s még eszemben van, gyorsan le is jegyzem.
Amikor még egészen apró volt Galatea, már akkor olyan huncutnak bizonyult, s ezért ösztönösen egy kis mondatocskát fabrikáltam, ami a lányomnak nem tetszik a mai napig, a vőm meg egyenesen kijelentette a lányának:
- Ennek a mondatnak semmi értelme.
Éveken át mondogattam, mert megérdemelte szerintem. Ma már ő mondja vissza nekem és kajánul mosolygunk mellé. Egymásra nézünk, de olyan tekintettel, amit csak mi értünk ketten. Azaz ominózusos mondat pediglen így hangzik:
- Velejéig romlott gyermek, határtalan eszmével.
Jó. Jogos. Lehetne kötözködni, de igazán csak akkor fogadnám el, ha a hangom is tudnám kölcsönözni hozzá. Nem mentegetem én magam. Kibukott és ez már összeköt minket. Így láttam akkor, s még ma is. Vállalom.
S, a reggeli ébredéseket is. Azokat is vállalom. A váltott öleléseket soha nem feledem. Én ültem az ágya szélén, előttem pizsamában állt, és átöleltük egymást, szorosan. A fejem a bal vállán pihent, az ő kobakja az én jobbomon, majd megszólaltam halkan eleinte én, később már ő is:
- Csere!
S, a fejek visszahúzódtak a nyakunkra és váltottunk irányt, de karunk ölelte a másikat közben is még, s mondtam én:
- Jóóó reggelt!
Majd mondta ő:
- Hóóó hegelt!
Kezünk meg közben simogatta a másik hátát. Imádtam az illatát is beszippantani. Neki mindig olyan finom illata van, még ma is.
Egyik reggel, - valamelyik nyáron, amikor nálam aludt éppen, - történt ébredés után, amikor is szintén ilyen pocsék idő lévén be volt borulva az ég, s ez a vakarék beindult a teraszajtó felé, s mondja kezét összecsapva:
- Na, ne már! Megint este van?
Van esze. Nem tudom pontosan mennyi, és miért annyi amennyi, s azt miért arra és úgy használja, de életre való lány valahol bizonyos fokig. Nem megyek messzire, mindössze a most vasárnapi vacsoránkig, csak. Ülünk egy étteremben négyen. Mellettem Galatea, szembe vele az apja, vőm mellett a lányom. Neveletlenkedik ez a rosszcsont lány. Többször rászól az apja, majd közli vele, akkor nincs vacsi után csocsózás. (Egyik kedvenc játéka. Otthon is van neki, de közel sem akkora, mint az éttermi.) Erre, felpattan, odalép az apjához, akinek szó szerint elkapja a nyakát, és vadul öleli, puszilgatja, s közben a vőm szeme bekönnyesedik, de most nem a lelki érzelmektől, a lánya a szemüvegével majd kinyomta az egyik szemét. S, amilyen hirtelen kezdte el, olyan hirtelen is fejezi be, leül mellém. Kérdezem tőle:
- Ez mi volt? ( Mármint a jelenet, ami cuppogástól volt hangos.)
Kezét a szája elé teszi, de a hangját is lejjebb veszi az előzőekhez képest, majd súgja, olyan, de olyan lányosan.
- Nyaliztam Apámnak.

Negyvenhét 17

Hat esztendős volt, erre tisztán emlékszem. Kerek hat volt Galatea amikor is megajándékoztam valamivel születésnapja alkalmából. Vagy magam?
Nem vagyok híve ennek a kialakult anyagias világnak. Mindig is azt vallottam, ha júniusban elejtek egy fél mondatot, és azt kapom ajándékba ősszel a születésnapomon, annak mindennél jobban örülök. Számomra ez jelenti azt, hogy figyelek rád, mert fontos vagy. Galateának nem voltak igényei, kívánságai még, hiszen a szavakkal is hadilábon állt. Arra igazán nem emlékszem mit kapott, milyen játékot, vagy konkrétan mit még, de azt tudom, akkor készítettem el egy fafaragást számára. Ismerős bácsi volt, aki ilyennek foglalkozik. persze én nem őzet kértem makkal, hanem egyéni elképzelésem szerettem volna vele elkészíttetni. Sikerrel jártam. Téglalap alakú, tetején félkörívben záródó, ikon jellegű cseresznyefa, melynek a kerete egy fél centire elhelyezett szívek halmaza, s benne a szöveggel.
HA NEM TUDSZ MOZDONYT VEZETNI, OLAJOZD A KEREKEKET!
Ma is tisztában vagyok vele, - hiszen már 13 lesz, - s még mindig nem érti ezt a mondatot, de most is azt vallom, talán ez nem is számára, inkább nekünk, az úgymond, értelmes embereknek szükséges szem előtt tartani.
A harmadik szülinapjára egy zongorautánzatot kapott. Erre tisztán emlékszem, hiszen ahányszor eljön, örökké nyomkodja, és rettentően hangos. Más funkciója is van még, madárcsicsergés, békakuruttyolás, kutya ugatás. Komolyan nem valami nyugtató, amikor nyomkodja. S miért nem viszi haza? Hát, mert a gyerekek (lányom és vőm) roppant okosan kitalálták, ami hangos, elemes, széjjelszórható és hasra lehet esni benne az mind-mind, maradjon maminál. Így maradt nálam ez is s rengeteg játéka. Nem csinálunk belőle ügyet kitől kapta, néha ezek a dolgok vándorolnak. Hol nálam, hol otthon. Egy 14 négyzetméteres kis szobája van nálam, amiben éjszaka még soha egyedül nem aludt. Miért? Idézem a kisasszonyt:
- Félős vagyok.
S vág hozzá egy olyan képet, amit leírni se lehet valójában. Mindez viszont kiolvasható a tekintetéből:
- Meg ne próbáld! Eszedbe ne jusson meggyőzni, hogy itt maradjak egyedül! Nem érdekel a félárnyékod se. Hallani akarom a meséd és fogni a kezed, ahogy szoktuk is.
Rengeteg lemaradásunk van minden téren. Illene már egyedül aludni a szobájában is. Meg még mennyi mindent nem tesz. Azonkívül, hogy velem olykor még szemtelen is. Tudom mire képes. A zokniját is szépen fel tudja venni. Erre csak alkudozik velem, hogy tegyem meg. De nem szépen kér, mindössze utasít, s azt is hogyan?
- Szolgálj ki engem!
S ha nem akarom, hogy megfagyjon, azaz felfázzon, akkor szapulás közben, de megteszem. Viszont akkor meg jön a kérdésével:
- Jól vagy?
Mókuskerék a létünk.

Negyvenhét 18

Sokszor úgy érzem még semmit, semmit nem mondtam el Galateáról.
Teli vagyok élményekkel, eseményekkel, ami mind-mind vele kapcsolatos. Érthető is, hiszen életéből jelentős részt töltött el velem. No, közel sem a szülők felelőtlensége miatt, inkább én szerettem volna segítségükre lenni abban a még nehéz korszakban. A lányom tanult, a vőm sokat dogozott. Elkeltem, mint segítség, azt hiszem. Pénteken este jött és vasárnap ment sok éven át az én kis unokám. Furcsa. Nem is igen használom ezt a szót. Mármint azt, hogy unoka. Nem tudom miért, de inkább én szívesebben nevezem Őt nevén. Iza és kész. Így szoktam meg. ( Írásomban szándékosan nevezem Galateának, hiszen ez is az ő neve, de szinte senki nem szólítja így.) Szóval, ha összeadogatnám az órákat, melyeket mi együtt éltünk meg kerek-perec meglenne a három esztendő is majdnem.
Mesélek még róla...bár nehezen megy, mert tudom, lassan közeleg a második műtétünk, ami talán engem jobban megviselt, mint az szabad lett volna...lelkiekben készülök a megírására. No, de addig is másról még!
Történt egy napon, olyan kettő - három esztendeje, hogy elmentünk sétálni. Tömeg. Szokásosan tömeg. Nyüzsögnek mindenfelé az emberek. én meg valamiért nagyon, olyan különösen jól éreztem magam. Jól sikerült a sminkem is kivételesen. De ez a vakarék csak nem szállt le rólam, az anyjával nem is foglalkozott. Kiabált, hogy:
- Mami így, mami úgy, és mami erre, mami arra nézz!
Nem akartam én megtagadni mamisságom, de komolyan nagyon jól sikerült aznap minden rajtam. Erre ő meg telekürtöli a világot velem. Még az is megtudja, hogy mami vagyok, aki nem maminak nézne. Mondom a lányomnak, mert ha hárman vagyunk, azért az anyjára jobban hallgat:
- Szólj már rá, hogy ne szólítson most maminak egy kicsit!
De közben figyeli az arcom lentről, a lányom azonos magasságból csodálkozik, mint én s, kérdőn néz rám, meg sem tud szólalni, amikor is Galatea végigmér, ahogyan csak egy nő képes a másikra tekinteni. Érzem a ruhám alatt a hegem is látja szinte. Majd lekicsinylő tekintettel egy pillantást vet még rám és az anyjára nézve, akit Anyának szólít amúgy, most így szól:
- Kinga! Mit mondott mami?
Hasonló eset volt, amikor leteremtett egy alkalommal:
- Nem vagy a kuzinom!
Említettem már, hogy hatéves kora óta beszél. Szerintem, ahhoz képest nagyon jól fejlődik és számomra az ad örömet igazán, hogy bővül a szókincse nap, mint nap, nyitott az új szavak iránt is, s ha hall valamit, azt megjegyezvén jókor használja, vagy épít rá.

Negyvenhét 19

Tegnap elmondtam Galateának, írok róla. Láttam a kis arcát, ahogy kerekre gömbölyíti amúgy jellegzetes macskaszemét és megszólal:
- Róóóóólam?
Néha már figyelnem kell sokkal jobban, mint eddig, mikor milyen titkom osztom meg vele. No, nem igazi pletykás még, de rabolni se mennék el vele. Kibeszélné. Sokat játszottunk kint. Elvégre nyár van és meleg. Vittem ki könyvet is, mert ha a hintaágyon pihenünk, a beszélgetést hamar elunhatja. Labdáztunk és szappanbuborékokat is fújtunk. Azt a teraszról jobban szeretem pedig. Látványosabb. Énekelgettem a könyvből neki, majd fokozatosan közelebb bújt hozzám és bekapcsolódott. Nekem sincs valami jó hangon, de az övé? - valami szörnyű. Viszont annyira akarja. A Tavaszi szél mindkettőnk kedvence, nyáron és télen is énekelgetjük és tudja a szövegét. Sőt! Az Én elmenetem a vásárba, annak is. Na, azt meg én tévesztem el örökké. Szóval kerteztünk. Még lehetünk a lakásban eleget! A medencét is kivittem. Már három éve vettem neki, de tavaly egyáltalán nem volt felfújva. Tavaly is volt nyár, csak nekünk nem. Imádja pedig a pancsolást. Lételeme a víz. Emlékszem egyszer az apja rászólt, olyan hat éve is lehet már.
- Galatea! Ésszel! Mindent összevizezel.
Nem szoktam ellentmondani a szülőknek, szándékosan meg pláne nem, de akkor megvédtem. Hiszen majd megszárad minden. Csak a fürdőben nem szerettem, ha ilyesmit csinál. Valahol neki is ki kell tombolnia magát. Jó nagy a medencéje, 269x175. Ez a negyedik. Az első lavór volt csak. A második kör alakú, majd ismét kör, csak az már nagyobb. Nőt a gyerekkel a medencék mérete is. Bár mióta kamaszodik és a popsija is megnőtt, és mindene, magasabb is lett, de idén még megfelel ez. A popsija? Az olyan, mint ahogyan a lányom is mondja néha.
- Ha ilyen fenekem lenne, egész nap fognám!
Tényleg! Az orra is megváltozott. Komolyan. Nem rondán, csak már nem annyira pisze, mint volt. Jó. Kimondom. Bármennyire is nehezemre esik.
Nőiesedik.
Jól áll minden neki, hiszen szeretem a mocsok kis képét, az összes szeplőjével. Igen. Ilyenkor nyáron a napon kijönnek a szemei alatt, de nem az egész arcán, csak pár darab. Olyan jól áll neki még az is. Mindig utáltam a szeplőket, de rajta még azt is szeretem. Bekentem a kis testét napvédővel, - a lányom hozta, - 40-es a faktorszáma. Szörnyű! Miket ki nem találnak már? Vastagon a hegeket is. Igen, többes szám. Sok van neki. Nem csak a szívműtétjének a hege. Máshol is.

Negyvenhét 20

A múlt évben történt és még most is elszorul a torkom, ahogyan megpróbálom leírni. Késő tavasszal jött a lányom a hírrel:
- Ismét műtét.
Az odáig vezető út se volt semmi. Ha Galatea nem lovagol, ha a terapeuta nem küldi vizsgálatra, ha a röntgenképet nem az nézi, aki nézte, ha...ha..ha. Mennyi véletlen örömteljes egybeesés valahol.
Kiderült, Galatea atlasza nem fejlődött ki rendesen. Micsodája? Mint azt említettem is már talán egyszerű, hétköznapi mami vagyok, mindössze középiskolai végzettséggel, azt sem egészségügyben végeztem. Biológiát ezer éve tanultam. Maradt a net. Ezerrel böngészni, bogarászni, az orvos, amit mondott a szülőknek, ők átadva, idegességemben, ami megmaradt bennem...Kegyetlen felismerések. Nyolc milliméterrel el van csúszva a koponya, nem fekszik, nem tudott felfeküdni az atlaszra. Bassza meg!!! Bármelyik pillanatban egy rossz mozdulat következtében nyaktól lefelé lebénulhat. S ez, ha megtörténik, visszafordíthatatlan. Ebből a felvételből értettem meg igazán mi is volt a baj.
http://href.hu/x/cqa1
Vártunk a műtétre és kimondottan gyűlöltem vele lenni. Gyűlöltem a közelségét, mert rettenetesen féltem attól, hogy pont akkor fog egy életre lebénulni, amikor egyedül vagyok vele. Nekem már nem lett volna erőm azt feldolgozni. Végigfutott az agyamon az is, milyen szerencsések is voltunk eddig. A trambulinon való ugrálásaira is gondoltam. Én vettem azt is neki. Marcangolt az önvád. Nem mentegetem magam, de hát én erről semmit nem tudtam! Kegyetlen hónap állt előttünk. S ez a kis vakarék, semmit sem sejtett. Csak mi felnőttek óvtuk minden mozdulattól. Bár a Juniális és egy esküvő megelőzte a műtétet.
A Juniálist sokkal jobban kedveli, mint a Majálist. Egész napos rendezvény egy távolabbi településen, mint ahol lakunk. S ott van az a hatalmas ugráló vár, amit imád. Fájt hallanom, - ám anyai szívem értette valahol még is, - amikor a lányom valami ilyesmit mondott.
- Legalább nagyon boldog lesz az utolsó ép emléke.
Tudom, nekem se lett volna szívem lemondani az aznapi eseményt. Hónapok óta, szinte naponta kérdezte, hogy mikor mennek már!? Így hát, mentek.
A másik meg az esküvő. Az Apátságban megtartott szertartáson ő dobálta a rózsaszirmot a pár előtt. Felkérte rá a vőlegény, már esztendővel előbb. Galatea meghallgatta a kérést, majd olyan hangnemben válaszolt, rajtam aztán ne múljék a boldogságotok...
- Ha akarod...felőlem...
Nem mentem el megnézni, inkább megvártam a felvételeket, nem akartam megzavarni a jelenlétemmel a kis mozdulatait. Hajnal kettőkor, egy ismeretlen hölgy ült a lányomék mellé ezzel a mondattal.
- Azt hiszem a lányotok vitte el a párom táncolni, addig beszélgettek velem?
Majd, amikor negyed ötkor a zenekar is kezdett pakolászni, egyedül Galatea reklamált hangosan.
A felvételeket pár hónapra rá megnéztem és nem volt nehéz megállapítanom, a menyasszonyról jóval kevesebb kocka található, mint az unokámról. Szégyen ide, szégyen oda, ez nem az új asszony napja volt. (Mint kiderült, több kamerás is dolgozott. Szerencsére.)
Közben esténként titkon imádkoztam érte. Én, az ateista.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat