Írok, tehát vagyok... .. .

Negyvenhét 21

Csak azért, hogy ne legyen egyszerű, hétfőn délután telefonál az orvos Budapestről, hogy másnap reggel nyolcra legyenek a klinikán. Galatea iskolában a megyeszékhelyen, apja kiszálláson, az anyja a munkahelyén. Mindhárman más településen. Kapom az SOS telefont, szállást keresni, mert a tervezett nem sikerült. Igyekszem a belvárosba, a klinikához közel. Hol a fészkes fenében van az Amerikai út? Másnap már ott alszanak a szülők. Galatea műtétje egy napot csúszott, és az osztályos főnővér egy mocsok, gonosz, nőszemély, aki megkeseríti a szülők napjait, minthogy segítene. Felnézek a szülőkre, mármint a lányomra és a vőmre, mert kijátsszák ezt a magát kiskirálynak képzelő hölgyeményt. Igen is elbúcsúznak a műtő előtt a kába lányuktól. Most Hajni baba megy vele be a műtőbe. Hiába kérleli a lányom, hogy addig vigyáz rá. - A saját lányom nem bízik bennem. - meséli jóval később. Igen is felmennek a műtő elé, és ott ülnek öt "röpke" órát, mert bármilyen kába is, amikor kitolják, a tekintet, a tudat, mind hármójuknak fontos. Az itt vagyok melletted pillantás. Ezekre mondta a főnővér:- Nálunk ezt nem szabad, nem szokás.
MRI hálót is kapott Galatea. Azt se tudtam mi az. Utána kellett mindennek néznem, hogy képben legyek. Szörnyű. Minden szörnyű, de sikerült eddig minden, a többi meg le van... Le, ám! Bár azt sem tudjuk mi lesz a vége még. Négy 6mm-es csavarral a koponyájához rögzítve a szerkezet. Hozzá egy több rétegű mellény. ( Mint később kiderült, miután levették, a mellei megnőttek alatta.) A vágása a fülcimpa felső végétől egészen a tarkójáig, olyan jó férfiarasznyi. Összekötötték egy lemezzel, pár csavarral, és egy fejen álló U alakú csővel. Amikor láttam a röntgenfelvételét, beleborzongtam. Utána jött a vajon milyen arányban lesznek korlátozva az eddig megszokott mozdulatai? Féltem, majd a törzsével fordul és korlátozódik minden nyaki mozdulat. Merev lesz? Mennyire merev? Az orvosok 80%-os mozgást jósoltak. Az mit jelenthet vajon?
Ha így visszagondolok az egészre, most is csak azt mondhatom, ez a kislány egy hős. A múlt évi egész nyarat ebben a gyapjúmellényben végigcsinálta. Három hónapig volt rajta ez a "szir-szar". Így nevezte egyszer, ezek a saját szavai.
A vőm fogalmazta meg talán a leghelyesebben.
- Olyan kis bika nyaka lett.
Műtét után, amikor hazajöhettek ebéddel vártam őket.
Gulyásleves krumplis pogácsával. Galatea kedvence. (Egyik nagy kedvence.)
- Jó szakács vagy mami! - mondta az asztalnál.
S én nem mondtam el az igazat. A hozzávalókon kívül a szívem is benne volt a levesben. No meg az összes aggodalmam.

Negyvenhét 22

Lassan telt el a múlt nyár. Minden napra megadatott a szenvedés valamely foka. Nehéz, nehezebb, legnehezebb. Lehetett válogatni! Így, visszatekintve csak azt mondhatom el, ő vitte a prímet, mi mindössze, csak besegítettünk, asszisztáltunk Galateának.
Ahová csak ellehetett menni vele mentünk. A víz viszont kimaradt. Pedig ezt imádja a nyárban talán leginkább, a fürdőzést, a pancsolást. Helyette megkapta minden nap a vizes ruhás lemosást, deréktól lefelé a tusolást. S a fejében látni a csavarokkal, valami borzalom volt. Plusz az a többrétegű mellény hozzá! De muszáj volt. S mint azt tudjuk, az meg hatalmas úr. Esténként többször mentem le velük a vízpartra sétálni. Szinte este-éjjel éltünk igazán. Nappalai visszahúzódva a lakás nyújtotta hűvösségében teltek. Lányom készített neki egy fészket, mint a madáranyukák, a fiókáknak, csak ez pihe-puha tollpárnák halmaza volt. Szinte ülőhelyzetben, kissé eldőlve.
Egyik alkalommal, már elmúlt éjfél is kicsivel, trónol a "koronájával" egy díszkövön, ül határozottan, mint aki ott fog maradni örökké. Előtte guggolunk a lányommal, s kérleljük, menjünk már haza, hiszen nagyon késő van, és nekünk dolgozni kell majd, no meg legyen megértő, és bla-bla-bla... Hajthatatlan. Míg nem a semmiből előtűnik kettő járőröző rendőr, - akik azonkívül, hogy megnézik Galatea fején a szerkezetet, ránk sem hederítnek. A lányom és én, sokszor egy tekintetből is értjük egymást, mint most is. Mintha megszűnne minden és mindenki elkezdünk társalogni. ( Mocsok pofáját! Bezzeg most elkezd nagyon figyelni ránk. Míg előzőleg levegőnek nézett mindkettőnket!)
- Jaj! Én félek.
- Mitől mami?
- Rendőrök mennek ott. Nem látod?
- Ne félj! Mi már nem vagyunk gyerekek. Csak a gyerekeket ellenőrzik, hogy mind ágyba bújt-e már, mert késő van.
Mire megszólal ez a kis vakarék:
- Jól van. Menjünk haza lányok!
Lányok!? Agyam eldobom ilyenkor. Olyan beszólásai vannak sokszor.
Másik alkalommal meg becsaptuk. Szintén nem akart hazamenni. Azt kérdeztük tőle, nincs-e kedve a McDonald’sba menni?
- Mooost? - kérdezett vissza és már kis teste mozdult is. Míg odaértünk a kocsihoz, ahol parkoltunk, teljesen feledte az egészet, annyira ásítozott. Ha nem tartjuk szóval a kocsiban, biztos is, hogy elalszik, mire hazaérünk.
Azt tudom vele kapcsolatosan, kétszer ugyanazt a csapdát nem szabad állítani számára, mert azonnal rájön. Furcsa a kis észjárása. Rendesen gondolkodásra készteti a körülötte élőket.

Negyvenhét 23

S, mint ahogyan az jó magyar szokás szerint szokott történni, hát az velünk mind meg is történt, miután elhagytuk Galateával a lakást. Megnézték rendesen. Őszintén? Megbámulták inkább. Kevés, szinte megszámolható, hogy mennyien fordultak felé-felénk normálisan. Leginkább a feltűnő, könyökből induló böködés a mellette lévő karja felé, és közben a másik kezével száját eltakarva "súgva" hangosan:
- Nézed már! - mozdulatok, szavak zavartak. Vagy mások, - szinte ma is hallom még hangjukat.
- A Horn Gyulának is ilyen volt! - s hozzá mosolyogtak, elégtételt érezvén bölcs észrevételükön.
Jut eszembe, a lányom egyszer meg is jegyezte az említett személlyel kapcsolatosan:
- Mindig is láttam a fotóin, hogy nem volt őszinte a mosolya.
Augusztus vége felé, amikor a türelme kezdett szegény lányomnak fogyni, egy ilyen beszólásra, mármint a kinek is ilyenje volt, ezt mormogta maga elé nézve.
- Anyádnak is lehet még!
Sajnos csak én hallottam meg mellette, túl halkan mondta, az idegenek vihogva tovább mentek. Bizony. Kell is jó móka kikapcsolódásképp értelmi szintünknek megfelelően...
Mindezek ellenére, mi mentünk, ha csak tehettük, vittük az emberek közé akkor is, különben is , amúgy is. Egyik este, pont Szent-Iván éjjelén az állatkertben volt egy program. Amúgy Galatea nem kedvelte igazán ezt az állatkertet, mert neki a fővárosi az igazi, ebben túl sokszor volt már. Kicsinyelli talán az egészet, úgy, ahogy van. Most viszont éjszaka, azaz sötétedés után mentünk. S a lényegek lényege, vihette az apukája elemlámpáját. Imádja a sajátjait is, de ez különösen becsben tartott darab. Hiszen Apáé! Megnéztük az állatokat hogyan viselkednek este. Valahol butaságnak tartottam a rendezvényt, a vezetés sem volt szervezett. Ittas felnőttek is bejöttek, holott kimondottan gyermekprogramnak volt hirdetve. Szerencsére Galatea nem fordított ezekre figyelmet. Azért vannak a sérültségének előnyei is.
Voltunk állomáson is egy délelőtt, ahol 100 éves szerelvényt néztünk meg. Nem teljesen zárt, csak fedett előtérben egy vidámkodó vasutas hölgy, megnyomott valamit a mozdonyban és akkorát szólt, hogy mi magunk is összerezzentünk a lányommal, meg mindenki, aki ott volt, de érdekes mód, mindketten ösztönösen Galateát öleltük meg, akinek a kis arca egy pillanat alatt már el is torzult, sírt a félelemtől, s mindössze annyit tudott mondani:
- Megijedtem.
A lányom annyira ügyesen és spontán kezeli ezeket a dolgokat, azonnali magyarázatba kezdett.
- Látod! Ezért nem hoztuk el a babát, ő még kicsi, és nem tudta volna, hogy ez a mozdony füttye volt csak, elkezdett volna itt sírni nekünk és vigasztalhattunk volna...
Megvigasztalódott. Bezzeg én gondoltam magamban rendesen: - ez a nő se normális! Mindig is mondom:
- A felnőttekkel van a legnagyobb gond.

Negyvenhét 24

Egyszer egy kisfiú, aki lehetett olyan négy-öt éves talán, igazi kíváncsi tekintettel nézte Galateát, és meg is szólalt őszintén:
- Anyu! Mi van a kislányon? Mi az?
Anyukája közelebb hajolt hozzá, (Ritka jó anyuka volt. Tudom. Hiszen a jó anyukák lehajolnak - meghajolnak sokszor gyermekükhöz - gyermekükért, nem fentről, a magasból osztják az észt.) s elkezdte magyarázni, amit gondolt.
- Biztosan megműtötték a kislányt és ezt kapta a doktor nénitől, hogy gyógyuljon meg. Segít neki a gyógyulásban.
Csak szememmel bólogattam a hölgy felé, és a szívem is mosolygott. Vannak, ha elvétve is, de vannak azért még normális emberek. Máskor egy hölgy futott utánunk gumicukrokkal, ahol éppen vásároltunk. Megajándékozta. Jólesett. Bezzeg Galatea, nem foglalkozott velük. Ő talán nem is érzékel ilyesmit. Nem tudok a fejébe látni, csak sejtem, neki mindenki szép, jó, tökéletes vagy haragszik az egész világra. Megtörténik ugyanis sokszor, úgy megy oda egy társasághoz, mintha minimum vérségi szálak fűznék egyik - másik ott lévő emberkéhez. Ilyenkor van pár szóváltás, egy-két kedves mosoly. A másik véglet a néz ki a fejéből az idegen, de olyan szörnyű tekintettel, én csak ezt tudom kiolvasni belőlük:
- Honnan a francból keveredtél te ide és mit akarsz tulajdonképpen?
Ez, majd különösen később lesz nagy gond. Míg gyermek, el-elmegy. Hogyan magyarázzam meg a világnak? Ő mindig gyermek marad egy szinten. Valahol meg nagyon is felnőtt. Tizenéves annyiszor megjárta már a poklot és soha nem hozott szégyent magára. Csak azok a "nem vagyok veletek" percek ne lennének! Még ezzel a szerkezettel is képes volt a gitárszóra ropni. Nevem napján lekerült a koronája végre. Nyakvédőt kapott, amit fokozatosan el is hagyhatott. Nagyon félt, amikor levették közel három hónap után, mint mondta is szegénykém.
- Anya! Segíts! Leesik a fejem.
A varratokat helyben vették ki. Szerencsére nem kellett visszautazni Budapestre ezért. Guggolt jobbján a lányom, balján a vőm. Összefonódott a három pár kéz Galatea ölében, ahogyan ott ült. Háta mögött az orvos, mellette az asszisztense. Mivel nem tudta igazán, hiába magyarázták, hogy ez elenyésző a sok megtörtént dologhoz képest...bepisilt kicsit, de nem sírt.
Kemény nyár volt a tavalyi.

Negyvenhét 25

A szürke hétköznapok nagyobb boldogsággal töltenek el, mint amikor valami rettentő fontos történik. Most úgy néz ki, azokat éljük. S, ha lehetne kívánságom, akkor azt kérném, ez már ne is legyen másképp! Iskolaszünet révén, - idén tábor sincs,- többet vagyunk együtt. Viszont ezek már nem azok a régi babázások nekem. Kamasz s egyben pimasz is lett. Az anyja szerint olykor bunkózik is. Mit mondjak? Sokszor elfordulok, hogy ne lássák az arcom, mert megmosolygom a szitut. A lányom se tudott annak idején egy pocsolya mellet simán elmenni. Valami belső kényszert érezhet Galatea is:
- Bele kell lépnem és kész!
Nem merek a szülőkkel vitába szállni, mikor mit tegyenek, nem értek én már annyira a gyermekkezeléshez. Azt sem tudom sokszor jómagam se, melyik reakcióját hogyan kezeljem. Azt megtanultam, hogy ronthatok vele, ha olyat engedek meg, ami tilos. Igyekszem jó nagyi lenni, ám sokszor nem sikerül.
Minap is kérlelem hosszadalmasan, jöjjön már ki a vízből, mert úszóhártyái lesznek!
- Ne parancsolgass nekem! – jött a felelete én meg csak néztem ki mereven a fejemből. Ám megmagyarázom azért, ez nem az, ez nem parancsolgatás, mindössze megkértem és közben megpróbálom még megértetni vele, az akarom és szeretném is, mennyire mást jelent.
Szerintem az időérzékével sincs minden rendben. Mostanság felvett egy - reménykedem - múló szokást. Alkalmazza is rendületlenül. Hívom valamiért és visszaválaszol.
- Eeegy perc! - mondja, s ezt képes elismételni másfél órán át is, megnyomva az e hangot valami fertelmesen egyedien.
Majd amikor megindul mégis felém, csak morog az orra alatt hozzá még.
- De sürgős!
- Türelem mami! - mondogatom ilyenkor magamnak, s arra gondolok közben, volt idő, amikor nem beszélt.
Vannak kedves - kedvenc szavai is. Mint például patkány, ringyó vagy a legújabb a szőrcsomó.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat