Lapozz!

Nyitott könyv vagyok.

Ha most itt ülnél velem és beszélgethetnénk, akkor mindent elmesélnék neked. Megosztanám veled az összes átélt eseményt, amire emlékszem a múltamból, amiről nem igazán szoktam beszélni, mert ezek az én kis féltve őrzött titkaim.


Mindig százforintost adott anyám. Azzal mentem a boltba. 3,60 volt a kenyér, a kristálycukor 9,20, a főzőkolbászra nem emlékezem már. Holott azt sokat vettem. Másra nem tellett. Mindig úgy gazdálkodtam, hogy 1,70 maradjon. Annyiba került a bambi. Csatos üvegben, sárga, vagy piros volt a színe. Az ízéről már nincs emlékképem. A betétdíjat nem tudtam, mert a boltos néni ismert, és tisztában volt vele ez a mezítlábas kislány, majd leül a bolt lépcsőjére és megissza helyben. Becsaptam midig anyut. Hazudtam neki. Soha nem tudta volna meg, ha egy napon, amikor már negyven éves is voltam, mindezt el nem árulom. Lelkem könnyítésének szántam. Ő tiltakozott beismerő vallomásom ellen. Majd elárulta:
- Mindig is tudtam, az első perctől kezdve. Ezáltal tanultad meg a beosztás, gazdálkodás értelmét egy életre.

Orosz nyelvet tanultam még. Az volt kötelező akkor. Nem szerettem. Hiába leveleztem Szaszmojlenkó Jubával, és küldött nekem kopejkát is. Mindettől függetlenül nem szerettem a nyelvtörős, értelmetlen szavakat. Egy dolgozatíráskor annyira izgultam, ideges voltam, hogy a puska lapom bent felejtettem a dolgozatfüzetben. Erre akkor jöttem rá, amikor kerestem a lapot, amit vissza szerettem volna a könyvbe ragasztani. Nem volt. Egy hétig izgultam. Addig tartott a javítás a tanárnőnek. Rá huszon évre az osztálytalálkozón bevallottam neki. Nem értette miről beszélek, mert addigra elitta az eszét teljesen. Sajnáltam magam miatta. Ő volt az én egykori tanárom, tanítóm.

Románc volt a márkája az első elszívott cigarettámnak. Hátul az ólak legvégén, a kertben gyújtottam meg. Loptam. A kredenc sarkán volt. Apu mindig ott tartotta a cigarettáját. Köhögtem, de végig szívtam. Mielőtt meghalt apám, én gyújtottam meg neki a legutolsó cigarettát. Az fecske volt. Erre tisztán emlékezem. A méltóságomat apámtól örököltem. Senki, soha, semmilyen körülmények között sem foszthat meg ettől az érzéstől.

Hallgatóztam. A külső gangon az ablak előtt, 13 évesen. Kint a nővérem tartott élménybeszámolót az előző esti báli élményeiről. Halkan mesélt, hogy anyám, aki gardedámonként kísérte őt - abban a szép rózsaszín ruhába, ami nekem sose volt,- ne hallja meg.
- S, amikor táncoltunk, néha a mellem megérintette a mellkasát. Olyan jó érzés volt!!!
Mindenki sóhajtott egy nagyot a hallgatóságból. Én a legnagyobbat. Bent. Lebuktam. Elzavartak, mint mindig, és most jobban figyelve rám, elbújtak. Másnap labdázni mentem. Kerestem az alkalmat, hogy a mellemnek látszó, akármi, kezdemény hozzád érjen. Nem jött össze. Belepirulok még ma is, ha eszembe jut.

Majdnem loptam egy citromot. Akkor már szinte napok óta nem laktam jó. Nem volt hűtőszekrényem se, így mindennap mentem tejért a boltba. Szeretted, és a teát is. Magammal nem igazán törődtem, mert már nem szoptattalak. Úgy volt az üzlet berendezése, hogy megtehettem volna. Néztem is a citromot nagyon. Már majdnem megérintettem melyik legyen. Te a babakocsiban voltál. Kezem a levegőbe, és nem mozdult tovább. Érdekes érzés kerített hatalmába. Egy pillantás vetettem rád, kis dundi arcocskádra, nagy csodálkozó szemeidre. Akkor arra gondoltam magamban:
- Hogy akarlak én tisztességre, és becsületre nevelni majd, ha így cselekszem?
Citrompótlót vettem. Csak annyi pénzem volt, csak arra tellett. Fizettem és egy soha nem múló érzéssel lettem gazdagabb. Nem beszélve arról, hogy megszerettem a majdnem kifejezést is...

Olyan húsz körüli volt a lányom, amikor elmeséltem neki részletesen, mint nő a nőnek, hogy történt az egész, a kapcsolat, melyből ő megszületett. Kint a kertben voltunk ketten egy délután. Ültünk egy asztalnál, melynek súlya sok kiló, megmozdítani se tudnám. Ezt az asztalt szerettem volna a fejére borítani, egy határozott mozdulattal egy teljes tized másodpercig. Miután meghallgatott csak annyit mondott:
- Valami nem stimmelt.
Ekkor éreztem a döntögetési kényszert a lelkemben. Néztem ki a fejemből mereven. Majd segített, ismervén tekintetem.
- Anya! Nem naiv voltál. Buta.

Négy éves lehettél talán akkor. A névnapodra egy doboz vízfestéket vettem, két ecsettel. Szeretted volna már tudni, mi lesz az ajándékod.
- Titok!- érveltem én. Majd szóltál, nem érted mit jelent a szó. Elmeséltem neked. Teltek a hetek, hónapok és tél lett. Abban az időben mindig szoknyában jártam, még télen is. Fázott a lában, a csizmában is, ezért titokzoknit használtam a nejlonharisnya fölé még. Egy téli reggelen épp öltözködtem, amikor megkérdezted, - látván a titokzokni felvételemet:
- Anyu! Az mi, amit a lábadra felvettél?
- Titokzokni.
Jelentettem ki határozottan, mit sem sejtve semmiről, különösen nem a nagy szójelentő beszélgetésünkről. Csak kis selymes hangodra lettem figyelmes, amikor megszólaltál csendesebben, mint előzőleg beszélgettünk:
- Jól van, Anyu! Nem mondom el senkinek. Becs szó.

Emlékszel? Kértem, hogy a zoknim maradhasson. Persze, mert fázott a lábam. Mondtam. De a valódi ok nem az volt. A bal lábamon van egy tyúkszem. Nem tudtam mi fog történni, én még ilyet nem tettem, és nem akartam, hogy ezt megtudd. Vigyáztam minden hibámra, hogy ki ne derüljön. Azt szerettem volna, ha tökéletesnek vélsz! Én még így nem szerettem soha senkit, mint téged. Nem akartalak elveszíteni egy ócska tyúkszem miatt. (....és ne mosolyogj most, mert megérzem, ha mosolyogsz!)


Ha most itt ülnél velem és beszélgethetnénk, akkor mindent elmesélnék neked. Nekem már nincsenek titkaim előtted. Megosztottam veled az összes átélt eseményt, amire emlékszem a múltamból, amiről nem igazán szoktam beszélni, mert ezek az én kis féltve őrzött mindennapjaim részei. Ne említs meg egyiket se, ha majd legközelebb találkozunk! Fájna, hogy nem tudsz titkot tartani.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat